HTML

Így futok én

Friss topikok

Címkék

Újabb Zsigri-vendégposzt: Zoli a Vivicittán

2015.04.20. 18:49 ZsKati

Korábban is volt pár vendégposzt itt Szabolcs, itt Magnus, és itt pedig Mónika írt, ezt a jó szokást most a Zsigri-klán egy újabb tagja folytatja.

Nem a cél, hanem a megtett út a fontos

S akkor eljött a nagy nap… Hosszú idő után, inkább úgy fogalmaznék, nagyon-nagyon-nagyon-nagyon hosszú idő (több mint 10 év) után, ez volt az első sporteseményem, amin részt vettem és már a nevezés napjától kezdve izgultam, ami tavaly decemberben volt. Felmerültek a szokásos kérdések, mint milyen leszek, elfáradok, hogy fogom bírni, nekimegyek más embernek, lassan futok, elesek, tiszta gáz... stb.

Másfél éve futok, inkább másfél éve sportolok újra. Ez már lassan beleépült az életembe. Bár még a létem felénél sem járok, néha nehéz elindulni, de amikor az első lépést megteszem akár a futás közben, akár az elsőt belenyomom a súlyba a teremben, onnantól nem akarok megállni és örülök, hogy belekezdtem. A futás, visszagondolva egy partizánakció miatt alakult ki. Szabolcs volt, aki beszervezett nekem egy margitszigeti kört aztán meg csak úgy behívott a DK-ba és igazság szerint onnantól kezdve már nem volt megállás. Nem is említem, hogy mekkora motiváció jött az elején (sajnos csak) a családomtól, a barátoktól és a közvetlen kollégáktól. Fefétől (a.k.a. Magnus) a futócucc, Katitól és Szabitól a tanácsok, bátorítások, Gabentől a fél éves (!!!) kondi bérlet karácsonyra aztán a DK-ban látni, hogy van, aki mélyebbről indul, indult és hova eljutott. Természetesen a motiváció azóta is tart és most már én is sokat adok, lelkileg többeknek és még mindig sokat kapok sokatoktól sokadjára és még sokszor is fogok.

Amikor beneveztem a Vivicittára, akkor már 10-11 kmeket futottam. Irány a Csángóból, ki a szigetre, ott egy karikra, vissza a Csángóba. Egy órás futás, nagyon szar pulzussal. Fefe azóta is baszogat jogosan és próbálom ehhez hozzászoktatni magam, tanulni, mert ez nekem inkább egy igazi bölcstől tanács, tanítás, mint kiokítás és lebaszás. Bár már régóta DK-s voltam, de csak akkor olvastam Moós Gergő köszöntőjét először és igazság szerint ez hozta meg a kedvem, hogy nevezzek. Mert egyszer el kell kezdeni,m ha csinálom, miért ne próbáljam meg? Főleg mert hosszú út van mögöttem, egy nagy változás közepén állok, és nem vagyok megelégedve még mindig, soha nem is leszek. Egy nagyon nagy harc volt és van bennem, amit nem bánok, sőt jobb ember lettem ez által és visszatértem régi önmagamhoz sokkalta nagyobb tapasztalattal és életkedvvel.

Ami bántott, hogy olyan valakitől nem kaptam meg azokat a szavakat, akitől kellett volna, akiért mindent megtettem, de amikor csak egy dologra volt szükségem, megértésre, hogy miért akarok változni, miért csinálom, akkor a megértést nem és az egész támadásként volt aposztrofálva. De ez is változott és a Sors, az Isten (ha van ha nincs) (megjegyzés by Kati: VAN :-) ), olyan ajándékot adott, akit egyrészt tudok motiválni és aki ugyanúgy motivál és örül a sikereknek, akkor is ha aprók. A Társat, a mindennapokra, az életre és hétvégén nem hogy magamért, hanem Érte futotta. Érted Emese. Persze ne feledkezzünk el a DK-s társaimról sem (Mercy, Brigi, többiek), akik nagyon sok pozitív energiát adtak és remélem én is adtam nekik.

zoli_vivicitta.jpg

Ha már mindenki megunta az ömlengést és a hosszú bevezetőt ráadásként még nem zárta be az oldalt, akkor jöjjön, aminek jönnie kell.

Tehát az első verseny. Nagyon vártam, sőt, a verseny reggelén már a szokásos adrenalin fröccs beütött és már kikezdte az agyam. Már két órával előbb kimentem a DK sátorhoz, hogy még véletlenül se késsek. Igazság szerint annyira a gondolataimba, vagy inkább félelmeimbe voltam mélyedve, hogy nem találtam a helyem, szétszórt voltam. Ráadásul a hangulat is kezdett magával ragadni. Nehezen tudtam beszélgetéseket kezdeményezni, vagy belefolyni, de igyekeztem persze kicsit elterelni a gondolataim. Közben megjöttek a félmaratonistáink, tele élményekkel, örömökkel és sztorikkal. Kicsit irigyeltem is őket, mert ők sokkal nagyobb kihíváson vannak túl, de tudtam, hogy nekem ez a 10 még kell, hogy az felmérjem magam. Kozma Ibolyával mentünk be a rajthoz, mind a ketten az ötös csoportból futottunk, közben összetalálkoztam Mónival az unokatesómmal, el is feledkeztem róla, hogy ő is fut, pedig beszéltünk. Ez a kis találkozás is egy nagyot adott nekem, plusz egy ismerős arc, akit amúgy is ritkán látok. Bementünk az ötös csoport elejére, bemelegítettünk amennyire tudtuk és kezdtük felvenni a tömeg hangulatát, az atmoszféra kezdett hatni. A szpiker az folyamatosan nyomta, és a dobok… a dobok erősen adták a ritmust, amit már a lában kezdett felvenni. Aztán elrajtolták az első, második majd a harmadik, negyedik csoportot… Erősödtek a dobok, mi meg indultunk fel a rajthoz, erősödött a hangulat. Mint a gladiátorok, kihúzva büszkén, dam dam dam… közben a szurkolók is tapsoltak, éljeneztek. Az elmúlt évek egyszer csak kezdtek kiürülni, rossz emlékek, könnyes szemmel léptem előre és előre. Majd számolás vissza 10től, odamondtam Ibolyának, majd itt találkozunk a célban. És elindultunk…

Egy csókkal, kezdtem a futást, a sárkány csókjával. Amit tudni kell, a sárkány a karomon a megtett út szimbóluma annak a megtett útnak, ami mögöttem van, és ami még vár rám. Továbbá ha ránézek, akkor tudom, hogy nekem is sikerült és sikerülni fog a jövőben is.

Az első lépések nehezek lehettek volna, de nem voltak azok, ez csak 10 km és már 15-16 km-el készülök az UBra. Próbáltam abba a tempóban futni amiben szoktam, de volt tömeg ami vitt és a dobok, azok pörgették a népet. Főleg mikor kiértünk az Árpád hídi feljáróhoz, ott is volt egy dobos csapat. Nagyon jó volt a hangulat bent. Csak szárnyaltam, a fotósok kattogtattak és kiürült elmével sodródtam. Néhol ahol sokan voltak, kiléptem, néhol mikor éreztem, hogy sok, visszavettem. A tömeg, a szurkolók, a bekiabálások, hogy „Hajrá DK”, minden egyes bátorítás csak adott és adott. Az utcazenész performanszok, a két híd közötti DJ aki a zenei alapot adta. A frissítő pultnál a srácok a buzdításokka, a kerepelések, a sípolás csak emelte és vitte a hangulatot. Jókedvvel és mosolyogva ment végig az egész 6 km-ig, ahol észrevettem az iramfutókat, sőt le is hagytam őket. Akkor már éreztem, hogy ez sok lesz. Átlagban 6:10 körül futom az ezreket, de éreztem, hogy már többnél tartok. Elkezdtem kicsit visszavenni és ügyelni, mert nagyon sokan kezdték feladni a versenyt, sétáltak, vagy visszaestek. Kicsit megpróbáltam az eufóriát kontrollálni és a folyadékbevitelre is jobban koncentrálni. Na meg a pulzus… azt még tanulni kell.

Aztán beértünk a szigetre, közben megannyi hajrá, ügyes vagy, csak így tovább, hajrá DK… És már csak 750 méter volt hátra, bárcsak ne mondták volna. Egy nagyon erős, de iramos 750 méter, sőt, abban benne volt minden. Majd egy csók a sárkányra újra a célban. Ezzel is tisztelegve mindenki előtt, főleg magam, de leginkább a családom előtt. Nehéz volt megállni, nem akartam, de a tömeg már sétált, és mint a harcos, aki túllendült az első csatáján, a gladiátor aki túlélte az arénát… olyan érzéssel jöttem ki. Mert itt magamat győztem le.

Ötvennégy percet írt a Nike… leesett az állam. Büszke voltam magamra, sőt mások is, de azóta is tudom, hogy nagyon elfutottamaz egészet, de ebből tanulok, és erre tudok alapozni. A hivatalos idő 53:38 lett. Aztán ténferegtem, a verseny atmoszférája nem akart szűnni és nem is akartam, hogy múljon. Majd kimentünk szurkolni a 7 km-eseknek. Nagyon jó érzés volt visszaadni, tapsolni mindenkinek, amit kaptam azt szép lassan vissza is adtam.

Most pedig készülés ezerrel az UB-ra. Kaptam egy 25 km-es távot és arra kell gyúrni. Amit már elkezdtem. Nagyon várom már, hogy újra harcba száljak. Továbbá most szeptember 13-ra neveztem a WizzAir félmaratonra. Egy újabb kihívás, egy újabb harc, de nem bánom. Miért bánnám?

Zsigri Zoltán

PS: Nekem vizsgaidőszak és meló van ezerrel, de azért futok-futok-futok :-) Kati

Szólj hozzá!

Címkék: család vendég 10 km Vivicitta

MaratonFüred

2015.03.23. 17:56 ZsKati

Újra lefutottam 42,195 km-t.

Leírni ezt olyan egyszerű, és talán sokan azt gondoljátok, a maratonfutás nem is olyan nagy dolog. Mégis, számomra minden egyes maraton, legyen az verseny, vagy edzés, egyben egy-egy hatalmas küzdelem is. A korlátokat feszegetni, és bebizonyítani, hogy lehetséges kézben tartani az irányítást a testünk felett: erre talán csak a szuperhősők és a hosszútávfutók képesek.

És hogy milyen érzés volt a tavaly feladott távot teljesíteni? Néhány ponton tisztán felvillantak bennem a tavalyi emlékek, voltak azonban olyan szakaszok is, amelyek teljesen kiestek. A 25. km-nél lévő emelkedőre azért egészen jól emlékeztem, élmény volt rá újra felkapaszkodni. A frissítőpontokon figyeltem a megfelelő hidratálásra, így nem volt gondom a szokatlanul meleg, napos, idővel sem. Az utolsó 6 km nagyon-nagyon hosszúnak tűnt… pont ezért talán újabb megerősítés volt arra kérdésre, hogy jól döntöttem-e tavaly, amikor abbahagytam?

A cél előtt néhány száz méterrel euforikus érzés öntött el, mert úgy érzem teljesítettem azt, ami 2014-ben elmaradt, a befutóéremmel a nyakamban újra szuperhősnek érezhettem magam: ha egy év elteltével is, de célba értem Balatonfüreden.

 

fullsizerender.jpg

img_6056.JPG

 

fullsizerender_1.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: maraton Balaton Szupermaraton

BSZM 2015 - Idén nem jöttünk

2015.03.20. 17:57 ZsKati

De mégis itt vagyunk a Balatonnál, mert 2015-ben is van BSZM. Az első két nap számomra most kizárólag a szurkolásról szólt, a többiek – tesók és csapattársak – nyomják rendületlenül, egyéniben és párosban. Móni és én most „csak” egy maratont vállaltunk be, holnap reggel 09:30-kor rajtolunk el a MaratonFüred mezőnyével.

image2.JPG

image3.JPG

image2_1.JPG

Tavaly a 4 napos versenynél ez volt az a táv, amit feladtam 36 km után, ennek ellenére semmilyen félelem, izgalom vagy negatív érzés nincs bennem. Mivel a téli alapozáson nem volt túl erős, ezért abszolút nincsenek elvárásaim, a cél a szintidő teljesítése, és egy kellemes, laza tavaszi futás.

UI: A bejgli nem süti :-)

bejgli.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: család maraton bejgli Balaton Szupermaraton

Újra tavasz van...

2015.03.17. 21:07 ZsKati

 ...és újra hétvége. Jó egy kicsit itthon, Szolnokon lenni, megállni egy pillanatra a már-már megszokottá váló pörgésben. Jövő héten maratont futok, 21 km a terv mára, de valahogy nincs kedvem nekiindulni. Élvezném inkább az otthon melegét.

Mégis, összeszedem magam. A Nap gyönyörűen süt, hirtelen ötlettől vezérelve sortot veszek fel, ami már vagy egy éve nem volt rajtam, belenézek a tükörbe és minden hibám ellenére tökéletesnek látom magam.

Nekiindulok. Az első pár kilométer – szokás szerint – gyötrelmes, a Nike Free-t választottam, elszoktam tőle, kicsit szitkozódom is, de aztán, varázsütésre, már semmi sem zavar. Nem indítottam stoppert, nem nézem a pulzusom, csak élvezem, hogy vége a télnek, hogy a napsütés egyszerre melengeti az arcomat és a szívemet. A madarak énekére figyelek, és arra, ahogy ütemesen dobolnak a lépteim a bicikliúton valahol Szolnok és Rákóczifalva között. Minden annyira egyszerűnek látszik most, és megértem, hogy tényleg, minden pontosan ennyire egyszerű. Egy pillanatra szeretnék költő lenni, mert elmondhatatlan, amit érzek. Egyetlen másodpercre megérint a végtelen, megérint Isten feltétlen szeretete, ahogy Izajás próféta is megírta: „Lelkem ujjong az én Istenemben” (Iz 61:10).

Futok tovább, viszem magammal ezt az érzést. Szeretném, ha nem kellene soha megállni, hogy mindig, mindenkor ennyire szabad legyek.

Észrevétlenül telik el több, mint 2 óra. Meg kell állnom, mert hazaérkeztem.

fullsizerender.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: edzés félmaraton Isten

És megint karácsony van...

2014.12.24. 22:50 ZsKati

... és persze akárcsak az eddigi évek során szinte mindig, idén sem maradhatott ki a futás. Ma a Margitszigetre ugrottam ki a családi ebéd és a vacsora között. Természetesen most is csináltam egy karácsonyfás-futócuccos szelfit :-) Egyébként pedig idén is vesszenek a bejglik!

img_5702.JPG

Mindenkinek áldott ünnepeket kívánok és sok-sok szeretetet! Vegyétek észre, a Jóisten mennyi kegyelemmel halmoz el minket nap mint nap, ez az ő ajándéka nekünk. S hogy mi mit kezdünk mindezzel? Az a mi ajándékunk Istennek.

Kati

 

Szólj hozzá!

Címkék: edzés karácsony bejgli Margitsziget

Na, itt van végre egy új bejegyzés: a jó barátokról és a paleoról

2014.09.01. 22:20 ZsKati

Egyre többen hiányoltatok szóban-írásban, így a nagy unszolásnak köszönhetően végre sikerült erőt vennem magamon és visszatérek a virtuális világba.

Lusta disznó voltam blogolni az elmúlt pár hónapban, és hogy őszinte legyek, lusta voltam futni is mintegy két hónapig, amire csak egy magyarázat van: vizsgaidőszak. Nem a "szokásos" 2-3 hetet kell elképzelni, hanem masszív 8 hetet, amiből 7 hétvégén az alábbi volt a progi: utazás Pécsre szombaton hajnalban, vizsga, utána még némi konzultáció, szombat délután vissza Budapestre, majd vasárnap vissza Szolnokra. Ja, és közben már tanulás a következő szombati vizsgára illetve konstans latintanulás a záróvizsgára. Most, hogy így leírtam és visszaolvastam, nem is tudom, hogy csináltam végig, főleg, hogy nem mentem szabadságra, hanem nyomtam az igát.

Azt hiszem, ezek után nem volt csoda, hogy miután sikeresen vettem az akadályokat, a számítógépem közelébe sem akartam kerülni. Ráadásul beköszöntött ez a párás-forró nyár, úgyhogy a futás gondolata számomra egyet jelentett a szaunával, próbáltam is el-elodázni a dolgot. Ez elég jól sikerült, mindeközben magamra építettem néhány masszív kilót is, különösen, mivel a koránkeléssel mostanában igencsak hadilábon állok. Ide most azt hiszem be illene linkelnem az "azért vannak a jó barátok" című nótát, na jó, hát legyen, küldöm sok szeretettel Editnek!

 

 

Ugyanis neki, egy jó barátnak sikerült átlendítenie a holtponton. Egyedül tuti nem keltem volna fel reggelente 30 hosszúúúúúúúúúúú perccel korábban, de úgy, hogy tudtam, ő is szívesebben nyomna még egy szundit a telefonon, minthogy együtt koptassa velem a salakot mindjárt más volt a szitu (na jó, azét voltak kivételek). Kocogós rövid távocskákat futottunk, lassan, és továbbra sem méregetem a paramétereket, nem mintha nagy szükség lett volna rá. A GPS-embe nem sikerült életet lehelni (folyamatban...) a telefonnal futást pedig egyáltalán nem nekem találták ki.

Múlt héten Némeországban voltam, meló persze, és szerencsére kétszer eljutottam futni is, hát, vetekedett a tavalyi ausztriai edzőtáborral a táj, bár szerencsére szint nem volt benne. Szerencsére csak egyszer tévedtem el, és csak kicsit, így nem kellett kirendelni a hegyi mentőket.

A nyár folyamán megismerkedtem néhány érdekes konyhai alapanyaggal úgymint: lenmagliszt, kókuszliszt (nálam a xilit, a zabpehely, a zabpehelyliszt, a mandulaliszt és a rizsolaj,  ja, és persze a kókuszzsír alapfelszerelés volt), aztán pár napja véletlenül belebotlottam a paleo táplálkozásról szóló cikkbe, és úgy éreztem: ezt nekem találták ki. Úgy döntöttem, nekivágok, úgyis hétfő van, meg szeptember elseje.

Amikor otthon kipakoltam a "felesleges"-sé vált cuccokat, ez a kép fogadott:

image_3.jpeg

(ennyit az egészségesnek vélt konyha idilljéről).

Ma még azért beszereztem ezt-azt, csak hogy minden kéznél legyen:

image (1).jpeg

Már pár érdekes kombinációt kipróbáltam előzetesen a hétvégén és elkészítettem az első adag "kókusztej"-et is. 

Igazából nem a fogyás az elődleges célom, hanem a felesleges szemét kiiktatása az életemből - van így is elég. Ígérem, nem leszek gasztroblogger (van már jónéhány szuper blog, például a már idézett Pocak Panna és az Éjjel-nappal paleo, illetve a Paleo hedonistáknak a teljesség igénye nélkül) és a következőkben a futásról is fogok írni, szerencsére újra itt az ősz, a hűvösebb, igazi futóidőjárás..

Szólj hozzá!

Címkék: edzés barát paleo

Szabolcs vendégposztja: "Kemény vagyok, mint a ..... higany"

2014.06.11. 20:33 ZsKati

Pár hónap csúszás után itt van még egy BSZM vendégposzt (Szabolcs kb. 2 hete átküldte, de akkor mindeni  Ultrabalaton-lázban égett ). Amint vége a vizsgáknak, én is írok végre. Ja, meg futok is.

Ultrafutó lettem. Tavaly. A statisztikai tévedések elkerülése végett úgy éreztem, erre rá kellene erősíteni valahogyan. Kiváló lehetőséget nyújtott a BSZM 2014, amire egész időben sikerült jelentkezni, Zsigri Katalin kedves felbujtására. “Hah, női sport” (vö.: női munka) - úgyhogy simán lenyomom én is. Maximum kicsit futogatok előtte azért egy keveset. Ez volt az elképzelésem, látva a szintidőket az eseménynél.

Jelentős - mondhatni egyedülálló - szakmai képzettséggel, tapasztalattal, sportmúlttal (-jelennel, és -jövővel) rendelkezek, a felkészüléshez az edzéstervet így elsősorban saját magam állítottam össze.

A jól megérdemelt DK tagságig (belépési adatok 107kg, 174cm) vezető útról most nem ejtek szót. A lényeg, hogy a jó nagy BMI-hez nem a testmagasságom csökkent le hirtelen. A DK-s edzésmunkám viszonylag egyszerűen épült fel, az egyszerű dolgok nagyon jól tarthatóak. 2012-ben sokat alapoztam - amikor és amennyit lehetett, futottam. Reggelente, munka előtt 45-60 perc, főleg hegyi szakaszokat (ébresztő 06:00 AM CET). 2013-ban egy háromhónapos külföldi edzőtáborban vehettem részt, optimális felkészülési körülmények között. Ezt követően a hazai edzések kicsit módosulhattak, már jól bírtam a 10km körüli távokat is. Így a 2.0 verzióban munkába be- és hazafutás is volt már, heti 3-5 alkalommal. Szerencsére a munkahelyeimet jól telepítették, budai hegyek mellé, így a hegyi futás, és a budai rakpartos futás elég penge lehetőségeket nyújt. Hétvégén Sorbán Hajcsár András, mélyen tisztelt kollégámmal hegyi jellegű terepfutások voltak alkalmanként, széles választékban, pulzus- és önkontroll nélkül. Ez 10-30km távot, 100-800m szint terjedelmet jelentettek.

bszm4napelott.jpg

A 2013-as versenytervben egy őszi maraton és félmaraton szerepelt, maraton 5 órán belüli, félmaraton 2 óra körüli célidővel.

Maratonon már voltam, 6 óra körüli időt futottam. Úgyhogy volt elképzelésem, milyen fasza hat órán keresztül futni. Így felkészülésként az augusztusi S6! verseny is bekerült a naptárba. Itt elég jó hangulatban, jó lendülettel, jó kedvvel, bőséggel futottam 6 órát. Ezzel a teljes mezőnyben előkelő időeredményt értem el. A távolság se volt rossz, 48km.

Nagyjából időben ide tehető a BSZM nevezés.

Az őszi maratonnak elég lelkesen vágtam neki, simán meg is lett az 5 órán belüli idő. Másnap húztam is le futni, meg harmadnap is. A siófoki félmaratonhoz bevállaltam a szombati 7km, 14k, távokat is, amik elég jól sikerültek. Meg is húztam a combom, mint állat. De így is sikerült a 2 óra körüli célidőt elérni.

A DK karrier elején mázsált 107kg-ról stabilan 95kg-ra sikerült lejönnöm. Az őszt, telet végignyomtam, heti 3-5 futással, havi 100-300km távval.

Sokat lendített a felkészülésemen, hogy elnyertem a Renault cég szponzorálását. A Renault Megane II (2004.) típusú személygépkocsim többhónapos szervízlehetőséget kapott. Minden korábbinál több lehetőségem lett így a futásra. A másik főszponzorom a munkahelyem, amely márciusban átmenetileg egy másik telephelyen volt - a korábbi 8km helyett 13km távolságra. Így naponta akár 26km-t is tudtam edzeni! Mondjuk ehhez 5 órakor kellett kelni, viszont 7 óra felé kétszer is össze tudtam futni DK-val a Petőfi híd pesti hídfője környékén, amikor ő indult a reggeli etapjára. Jelszó: hajnali köcsögök.

A sikeres teljesítéséhez úgy éreztem, igénybe kell vennem a családi (most már fő-) sámán, Marik Balázs segítségét is. Rajt előtt két hónappal voltam nála. Tudott úgy hozzárakni a felkészüléshez, hogy végül teljes lelki békével tudtam nekivágni a versenynek. Alapvetően pedig csak annyi történt, hogy visszatértem a gyökerekhez - a pulzuskontrollhoz. Csak és kizárólag az általa javasolt zónában futottam onnantól kezdve. Nagyjából a szokott sebességet is adta ki, szóval elég jól számolhatóvá tett mindent.

A versenyre egy elég jó kis csapattal mentünk, komoly logisztikával. Biciklis kísérő, sofőr is volt a csapatban. Jövőre - amikor nem megyünk - masszőrt és szakácsot sem viszünk.

Egy komoly meglepetés ért még a verseny előtt. Zsigri Katalin sporttársnő felhívta a figyelmemet, hogy a szintidőket figyelmesen megnézve, meg fogok lepődni. Valóban, megnéztem figyelmesen, és meglepődtem. A nevezéskor csak az utolsó szakaszok részszintidejét néztük meg (amik elég kellemesek). Ezzel szemben a távok elején a részszintidők sokkal keményebbek, kezdve mindjárt az első szakasz 6:40 min./km-es hiperűrugrás-sebességével. Nah, így jártunk.

Az első napi etap tempó felépítéséhez a Kincs, ami nincs-ből lett kölcsönvéve az ötlet: a legelső szakaszon sprint, hogy szintidőn belül legyek, aztán laza kocogás a célig, amin az addig felszaporodott tejsavat elsütöm.

Nagyjából így is lett, a korábban emlegetett t. kollégám első kilométeres bemelegítő tempóját próbáltam tartani (6:00min./km). 1000m-ig sikerült, ezalatt sikerült a szöveteimet tejsavval telíteni. Az ellenőrző pontot másodpercre pontosan szintidőn belül elértem, és vágtáztam tovább. Bőven ittam, óvatosan ettem, jókedvvel futottam. Húgomat utólérve, egy barátságosat rávertem a hátára (-…Fonyódra?). Később ellőtt mellőlem, én egy háromtagú, kis egységgel húztam be a távot. Pont szintidőn belül. A szálláson valami toronyszobában kaptunk helyet. 1000 lépcsőfokon kellett felmenni. Meg le. Többször. Úgyhogy a levezetés, nyújtás meg is volt.

Második napra egy jó hosszú távot ígértek, egy kellemes emelkedővel a végén. Annyira el voltam foglalva ezzel, hogy nagyon jól lefutottam a távot. Húgom hátára, persze, rá kellett csapni út közben (-…Szigligetre?), aztán az emelkedő nem is volt olyan veszélyes. Egy masszázst azért elvállaltam volna, de végül kimaradt aznap is. A harmadik naptól aggódtam legkevésbé, rövid táv, “nem szok”, de “kici” emelkedőkkel. Egész lelkesen haraptam be, az addigi legjobb tempóval. Kivételesen elmaradt a hátbaverés, mert már az elején előrébb kerültem. Viszont végig attól fostam, hogy én kapok egy hátbaverést, úgyhogy kellett tekingetnem hátra. Az utolsó napot már egy nagy levegővel terveztem beszippantani, tele voltam energiával. Meglepően jól is indultam el, jó tempóval, a közepénél-vége felé már lassítottam is, frissítettem jól, toltam magamba sok vizet. A legvégén még így is a szokott átlagsebesség jött ki.

Összeségében nagyon penge volt a verseny, jó hangulattal, jó sok híres utolsó mondattal. Futás ment, mint állat. Kőfal, sziklafal, hungarocell fal, belesétálás, hullámvölgy, sérülés, izomláz nélkül. Utolsó nap azért végre jól esett a masszázs.

 

A számmisztikusoknak küldök pár számot

A verseny táv/idő/pace adatai

50.71km, 6:21:33, 7:31
43.55km, 5:20:01, 7:21
53.03km, 6:39:54, 7:32
48.23km, 6:04:41, 7:34
elégetett összkalória (testsúlyra/életkorra): 14.644 kcal

 

A felkészülés utolsó hónapjainak edzései:

2013 szeptember - 143km

2013 október - 301km

2013 november - 130km

2013 december - 134km

2014 január - 207km

2014 február - 235km

2014 március - 425km

 

Pár alaptétel, ami nélkül nem sikerült volna:

-sok futás

-még több futás

-ennél is több rutin

-a Klán

-DK Team

-Sorbán doktor

-Marik Sámán

-vazelin, ami a futók legjobb barátja

-Ultraspire Spry, ami nélkül nem tudtam volna munkába/munkából futni

-DK, mert nélküle nem tudtam volna, hogy van Ultraspire Spry

-Nike Structure, meg elég sok egyéb Nike cucc

-Oakley Half Jacket (2006-os széria…)

-Polar RS300X

-banán, répa, alma

-PowerBar - broáf

-ProteinBar (vanília/csoki) - nyami

-sapka mindig legyen rajtad

-kesztyű sem árt

-eső nem akadály, hó nem eső, ahogy a jég sem eső

-hidegben fel kell öltözni, melegben nem kell annyira felöltözni

-kompressziós zokni finom meleg télen, nyáron meg nem ég le a lábad benne

-Ipod shuffle - bár 3 db-ot kinyírtam, de még jobb opciót nem találtam

-Iphone 4 + Runkeeper

-DK csősál

-palacsinta, például mákos, túrós, lekváros, nutellás, kókuszos-csokis

-reggel 6 órakor kelés

-kivéve, amikor reggel 5 órakor kelés

-kevés facebook

-semmi tévé

 

Főnököm örökérvényű, dogmatikus megállapítása:

“100kg-mal lehetetlen maratont futni.”

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: edzés vendég ultra DK Team Balaton Szupermaraton

A mozgás öröme (?)

2014.04.21. 23:16 ZsKati

Hosszú idő óta először ma minden "segédeszköz" nélkül indultam el futni. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen (az első pulzusmérős órámat 2006-ban üzemeltem be), ma már természetes a GPS-ek és az okostelefonos appok használata még a teljesen kezdő futók körében is.

Az, hogy mérjük, mennyi időt, távot futunk, milyen tempóval, pulzussal nemcsak segít a fejlődésben, hanem egyre nagyobb teljesítményekre is sarkall. Ha megvolt a 10 km, már jöhet is a félmaraton, aztán néhány lefutott maraton után az ultrák felé kacsingatunk, esetleg a terepfutás felé, és van, aki a triatlon szerelmese lesz, előbb-utóbb féltávú majd teljes Ironman teljesítése lesz a cél... Futás közben nyomkodjuk a kütyüjeinket, s azon agyalunk, megfelelő pulzustartományban vagyunk-e, a tempónk megfelel-e a kitűzött célnak, hazaérve elemezgetjük  digitalizált edzéseinket, aztán mindezt megosztjuk, összehasonlítjuk magunkat másokkal, és így tovább.... de mindeközben elvész a legfontosabb: a mozgás igazi öröme.

runninggadgets.jpg

A ma esti futás más volt. Szinte megrészegített a virágzó orgonabokrok illata,  ugyanaz volt minden, és mégis más, más volt így, szabadon. Most nem azt vártam, hogy a következő csippanásnál milyen adatokat fog mutatni a GPS-em kijelzője, az utat figyeltem, az embereket, a házakat (eddig fel sem tűnt, hogy a helyi kutyák annyira megszoktak már, hogy fülük botját sem mozdítják, amikor a közelükbe érek). Hihetetlen módon élveztem.

Az elmúlt hetekben csak néhányszor futottam (regenerálódtam) furcsa volt látni mások görcsös teljesítménykényszerét, szembesülni azzal, hogy talán rám is ez volt jellemző korábban. Úgy döntöttem, megpróbálok ezen változtatni.

Te mikor futottál utoljára csak a futás kedvéért?

1 komment

Címkék: edzés kütyü

Magnus vendégposztja: A (befutó)érem másik oldala, avagy nekem a Balaton a Riviéra

2014.03.26. 16:43 Magnus Ironfoundersson

Előhang: a nyomdafestéket nem tûrő megjegyzéseket kicseréltem a végén. Így nem teljesen adja vissza a gondolataimat, de képzeljétek hozzá, amikor úgy gondoljátok! 
Sokak szürkeállományában már jótékony homály burkolja a kósza ötletfoszlányt, ami odáig vezetett, hogy elinduljak a BSZM-en párosban. INCEPTION, banyek.

Én viszont TISZTÁN emlékszem: Kati ajánlotta, hogy Móni keres párt, fussak csak nyugodtan vele. Én hülye meg rábólintottam. Mi az nekem. Múlt hétvégén éjszakánként ez a döntésem többször is eszembe jutott. Leggyakrabban akkor, amikor vagy tízszer felriadtam, hogy itt fáj, ott fáj, ki vagyok száradva, innom kell, budira kell mennem, Csabi horkol, Szabi horkol, én horkolok, b..meg, mindjárt reggel, és megint futni kell, és olyan vagyok, mint a mosott szar.
Miután ősszel a triatlonra kezdtem gyúrni (nyilván ez is Kati ötlete volt a Nike-n, ugyibár), a futóedzések mennyisége valamelyest csökkent, hogy többet lehessen tekerni. Edzőbát szintén Kati ajánlotta, de ez kivételesen jó tanács volt a részéről. A novemberi félmaratoni volt az első közös eredményünk, és a felkészülés meghozta az eredményét. Azóta vakon bízom az edzői előírásokban és tanácsokban.

Karácsonyra egész jól felszívtam magam a futásban is, decemberben majdnem 300 km-t futottam, a heti három úszás és 3-6 óra spinning/görgőzés és az erősítések mellett. Ez most itt az önfényezés helye. A legtöbb táv a heti 100km volt, és a dombokon is lazán tudtam tartani a téli alapozó, 140 alatti átlagpulzust. Úgy éreztem, ez egy nagyon jó kiindulási alap, tele voltam bizakodással a jövőre nézve. Ide nekem a világot! Az úszás is alakult, az edzések távja nyár óta megkétszereződött. Aztán persze beütött egy kisebb krach, betegség, bedurrant hátizom a porckorongbajom miatt. Másfél hónap szünet. Nem voltam boldog.

Február elejére sikerült gatyába ráznom magam, azaz elkezdeni újraépíteni a leomlott falakat. Kelemen se csinálta volna jobban. Kõböl Zsírból talán nem lehet hidat építeni? Február végén a bringás edzőtábor, aztán a márciusi síelés miatt sem sokat futottam. Idén szumma 270 km március közepéig, ami nem túl sok. Igaz, ebben volt néhány hosszabb 20-30 km közti, és sok dombfutás. Azt gondoltam, van bennem annyi, hogy a négy napot megoldom, természetesen nem rutinból, de ez a felkészülés sem volt kevés. Elbizakodott nem voltam, sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, inkább még alapozó edzőtáborként tekintettem erre a 100 km-re. Egy a jelszó: a béke előre tervezett pulzuszónákban futni és nem elkapkodni.

Ez az elmélet az indulás után kb. egy órával dőlt dugába.

Az első napon nagy nyugiban indult a 32 km. Talán 5 km-ig tartottam a tervezett pulzust. Aztán azt vettem észre, hogy belassulok, mint Zsákos Frodó a harmadik reggelije után. Hogy a fenébe? Fújt a szél, az tény, de nem akartam elhinni, hogy ennyire lelassít. Pedig de. Közben azon agyaltam, mitől vagyok ennyire béna. Mert nem futottam az előző tíz napban? Vagy mi a frinces francért nem haladok. Aztán már annyira fújt a szembeszél, hogy nem lehetett nem észrevenni. De akkor már mindegy volt. Pulzus az egekben, ideg széjjelvert, magamban káromkodtam rendesen. Végül 150-s átlagpulzussal értem be, de a végén alulról csapkodta a 170-t. Tragikusnak éreztem. Az egyhetes edzőtábor utolsó napján kb. 500 m szinttel megspékelve is sokkal jobbat futottam ennél. Szerencsére a célban Sorbán doki szintén a szélre panaszkodott, nem is kicsit anyázott, ettől valamelyest helyreállt a lelki világom. Sajnos az egész versenyre kihatott ez az első napi felesleges hajsza, de úgy tűnik, ezt is meg kellett tapasztalni.

Másnap csak egy félmaratont kellett leküzdenem. Pöti szinttel, a végén a szigligeti emelkedővel, amit a hegyi menő Sorbán doki is "kellemetlen"-nek jellemzett. Én is edzettem emelkedőkön eleget, itthonról csak felfele lehet kijutni, ha síkon akarok futni, így nem paráztam. A terv szerint az elején óvatosan kezdtem, inkább a második felében erősítettem bele. A pulzusom is hagytam feljebb menni a végére, de ésszel, ez még csak a második nap volt. Az időeredmény így is tökéletes volt számomra, minden körülményt figyelembe véve. Utólag döbbentem rá, mekkora is volt az előző napi ellenszél: 1 perccel jobb km-ket mentem a második napon. Estére már érződött, hogy ez más játszótér, mint a bringás tábor. Futás közben ugyan nem kell óránként enni, jól elvoltam minimális kajával, inni sokat kell futás közben is. Ellenben estére ez teljesen kicsinál. Leszívja az energiát. Az is közrejátszik, hogy reggeli után általában estére jutottunk emberhez méltó kajához. Kellett is az utántöltés. Eleinte nem voltam vicces kedvemben aznap este sem. Egy nagy adag szalonnás tojás sokat javított a közérzetemen. Aztán jött Sorbán doki, és közölte hogy az aznapi 53 km utolsó FM-jén PB-t futott. B+. A hegyen. "Kicsit belehúztam" - mondta. Azonnal kitiltottuk a szállásunkról. HUM 898760. Ezt még sokáig az orra alá fogjuk dörgölni. :)

Szombaton 31 km volt a táv. Ekkor már istenusccse az volt a terv, hogy csak a legvégén gyorsítok, (belehúzok, mint Sorbán doki ), az elején szigorú (mondom szigorú) pulzuskontroll. Ez sikerült is, 24 km után 141 volt az átlag. Nyilván az emelkedők és az elmúlt két nap miatt is a tempó éticsigás volt. Az utolsó 7 km-n igyekeztem fokozni a tempót, itt már földigiliszta-fokozatban. Hosszú volt, meleg volt, nem élveztem annyira, mint az előző napi futást. Mint egy folytonos, monoton növő de korlátos függvény (tehát van határértéke), ami sosem éri el a határértékét - nagyjából így írnám le a célhoz közelítő utat. Végül beértem. Nagyjából 10 méterre terültem el Bécitõl, aki szintén a sebeit nyalogatta az első teljesített maratoni távja után. Aznap kb. este hétre jutottam kajához, előtte reggel 9-kor ettem. Azt hittem, sose hozzák ki a vacsorát a pizzériában. Nem mértem az időt, de gyorsabban tüntettem el a nagy adag spagettit és a rántott csirkét, mint az aznapi legjobb kilométerem volt. A meleg is megtette hatását. A futás alatt több, mint 6 litert ittam, de ez sem volt elég. Nem részletezném a tüneteket, a minta alapján elég egyszerűen megállapítottam.
Aznap Kati sajna kiállt, de egyetértek vele, hogy az egészség fontosabb. Örülnék, ha tudnék annyit futni, mint ő ezalatt három nap alatt. Szabi doki meg előző éjjel biztos kevert magának valami okosságot, mert atommód futott.

Utolsó napra maradt egy laza 16 km. 10 km-ig szintén alacsony pulzuson. Addigra kezdtem hozzászokni a fokozatos terheléshez, sokkal jobban élveztem a futást, mint az előző napokon. Az utolsó frissítő előtt agyaltam kissé, hogyan fussam a végét. Volt vissza kb. 5 km. Nyomjam meg csak az utolsó kettőt, vagy fokozatosan gyorsítsak. Aztán gondoltam, a pi..ba, egyszer élünk, (pincér, még egy gyufát), hadd szóljon! Lesprinteltem, ami nekem a végére 4:30-4:40-t jelentett. Berongyoltam a célba. És már vége is volt. 99.9km a kiírás szerint. Az órám is kb. ennyit mért.
Sajnos a reggel hatkor betolt powerbar és banán után 3-kor jutottam hozzá Siófokon két extrahambihoz és egy nagy húshoz. Ezt szegény Csabi, a sofőrünk szívta meg, mert kiállhatatlan voltam egész nap. Mentünk a többieknek drukkolni.
Közben bepróbálkoztam a mentősöknél, hogy szurkálják ki a vér- és vízhólyagjaimat, de elutasították a kérvényt, mondván, hogy elfertőződik. Megfenyegettem őket, hogy elmondom, előző este mivel szúrtuk ki (a bicskámmal, amivel előtte fasírtot vágtunk fel, és orvos is volt jelen), de nem tárgyaltak tússzedőkkel. Így csak itthon kerültem műtõasztalra este.

Ennyit a szakmai oldalról. Edzőbával majd kiértékeljük. Teljesítettük a célt, végigmentünk, nekem nem voltak különösebb elvárásaim, ez volt az első ilyen nagyobb távú rendezvényem. Elszállva nem vagyok ettől, ugyanakkor 100 km-t futni 4 nap alatt tényleg nem kis teljesítmény.

Móniról, a futótársamról is essen szó, hiszen nélküle nem jött volna létre ez az eredmény: remekül tolta, szerintem esténként õ volt a legkevésbé elájulva. Nagyon sokat készült, ez meglátszott a futásain. Teljes mértékben részt vett a közösségi életben is. Az elején még kicsit sok lehetett neki a família, de aztán kapitulált és beépült.

Tanulságok?

A legnagyobb közhely, de igaz: ehhez a versenyhez (is) nagy alázat kell. És sok felkészülés. Persze elkezdtünk poénkodni, hogy jövőre nem jövünk (és a bejgli nem süti - ezt kiadjuk csapatnévnek), de majd meglátjuk. Már csak azért is érdemes lenne, mert volt jónéhány dolog, amit másképp csinálnánk: Szállás, logisztika, kaja, pihenés.
Mivel én a kis létszámú versenyeket szeretem, ebből a szempontból is tökéletes. Sajnos kevés ismerős volt, de velük is jólesett néha egy-egy szót váltani, megosztani a tapasztalatokat, volt, aki csak a maratonra jött le: Norbi, Zsuzsi, Béci, Nóri, a Roadkillers: Anita, Márti, Gábor, Zoli, a kis szerény Roli, Kati ultrafutó barátja, aki fájós lábbal is katagória 3. lett.

Nem különösebben dob fel a drukkolás, az útszéli tömegek biztatása, szeretek futni ezen extrák nélkül is. Egyszerűen csak jólesett ott lenni a többi futó közt négy napig. Fiatalok, idősek, amatőrök, profik. Egy külön világ, és szerencsére megértem őket. Gondolom, ők is így vannak vele, és értékelik a többiek teljesítményét.

A csapatot már többször megénekeltük, szerintem a jó hangulat segített mindannyiunknak. Elképesztő mennyiséget röhögtünk, jónéhány emlékezetes örökbecsű kerül majd a krónikákba. Híres utolsó mondatok (HUM) tömkelege. Ez is hozzáárult, hogy minden reggel valahogy újrahúzzuk magunkat. És nagyon kellettek a segítők, Gyurinak és Csabinak is nagy köszönet jár.

Mi lesz jövőre? Ki tudja....Ha nem jön közbe semmi akadály, és az edzéstervbe is belefér, akkor minimum páros. Ha sikerül felkészülni és még 15 kilót fogyni, akkor esetleg egyéni. Nehogy már Szabi megcsinálja, én meg nem. Csak ismételni tudom magam, hogy nagyon kemény volt az öcsi. Októberben, amikor együtt futottunk, nem hittem volna, hogy így lenyomja. bszm4napelott.jpg Egyencipő, egyennapszemüveg, egyenhas, egyensokzöldésetmertazegészséges!


Hétfőn volt egy pihenőnap, bevallom, papírkutya is voltam, de inkább a vérhólyagokat szuggeráltam, hogy eltűnjenek. És dolgozni is kellett. Még úgy voltam vele, hogy szerencsére pár napig nem kell futni (edzésterv szerint sem), de most már úgy érzem, egy kis regenreráló szaladgálás jól esne. Kedd reggel már az uszodában kezdtem. Kérdezte is a sok jóindulatú úszó, hogy mióta festem a lábamon a körmöket.
A következő két hónap ismét a szürke, dolgos hétköznapoké lesz, sok-sok edzéssel. Már vártam ezt az időszakot is, bármennyire is agyamentnek tűnik. Vannak még idei célok, munka nélkül azok nem jönnek. És amúgy sem csak a célok számítanak.

Mert az út maga a cél.

MI

2 komment

Címkék: vendég Balaton Szupermaraton

Mónika vendégposztja: A BSZM margójára….avagy milyen érzés 4 nap alatt 100 km-t futni…

2014.03.24. 21:01 ZsKati

2013. december 24-én megleptük magunkat Magnussal egy plusz ajándékkal, nevezetesen a BSZM-en vegyes párosban indulás ötletével és nevezéssel…a felkészülésről később írok, most inkább próbálom az elmúlt négy nap eseményeit feleleveníteni.

Az első napon az előzetes tervnek megfelelően én rajtoltam Siófokról és 15,8-at futottam. Furcsa bevallani, de a legrosszabb, legnehezebb futás volt, és így utólag már az okát is tudom, ez pedig a kishitűségem… egész egyszerűen berezeltem, nem voltam biztos magamban, abban, hogy a felkészülésem elég lehet körbeérni a Balatonon. Annyira-annyira akartam a következő szakaszokra tartalékolni, hogy azon vettem észre magam 7 km után, hogy az egész mezőny elhúzott mellettem…Ekkor elkezdtem magamhoz képest (meg amennyire a folyamatos szembeszél engedte) gyors tempót diktálni, nem foglalkozni azzal mi lesz másnap a 31,7-es etapon. A gyors befejezés ellenére a mezőny legvégén váltottunk, sajnos. Magnus faragott ugyan a hátrányon, és nem is az időeredmény, hanem a Siófoki cél volt a cél. Mindenesetre a második nap előtt nem gondoltam volna, hogy meg fogom tudni futni a röpke 100 km-t. 

Második napon a Fonyód-Keszthely táv volt az enyém, az első „zabszemes” 10 km után rendeztem a gondolataim, zene nélkül futva elmélyedtem, letisztítottam a kishitű gondolatokat, felidéztem az egész télen elvégzett edzéseket, és meggyőztem magam arról, hogy az elmúlt 5 hónap 1500 km-e elég kell hogy legyen a sikerhez!

Felszabadultan tudtam ezután futni, a betervezett időt tartottam a starttól a célig, a szembeszél és a nem várt hőség ellenére stabil (oké nem ér nevetni, de nekem jó időnek számít) 3:30-al értem Keszthelyre. A váltásunk vicces volt, gondolom Magnus az előző napi csigatempó után úgy volt vele, van még bőven idő, mire odaérek, ezért a váltóponton háttal várt, iszogatva, elmélkedve, nyújtogatva combizmait...Nem tudom, hogy a nyújtás, vagy az én gyors tempóm dobta-e föl, mindenesetre 2:20-alatt felrobogott a Szigligeti várba :-)

A badacsonyi sült szalonnás este után szintén én kezdtem reggel a szaladgálást. Erre a napra esett a legrövidebb szakaszom, 13,5 km, amit magamhoz képest gyors tempóval letudtam. Úgy voltam vele, majdnem 24 óra elég lesz az utolsó szakaszra történő regenerációhoz. Ezen a napon volt talán a legmelegebb, vagy a legszélcsendesebb idő, mindenesetre logisztikázni kellett, hogy egy Zsigri se szenvedjen hiányt vízből, iso-ból, powerbarból, na és persze banááánból.

A záró szakasz volt a leghosszabb minden tekintetben. Az elmúlt három naphoz képest is, és magamhoz képest is, hiszen még életemben nem futottam egyben 32 km-nél többet. Úgyhogy nem győztem magam nyugtatni, hogy ugyan az a maradék 2,5 km már semmi, tényleg semmi, meg az a beharangozott emelkedős löszfal is a semmi kategória ott B.akarattyánál. Pláne nekem, aki full alföldiként sosem edzett hegyen (dombon sem).

Magnus futótársam-barátom előzetesen közölte, hogy PK-zni fog, és az előző 3 napi 85 után már nem vállalja az extra gyors befejező 16,5 km-es távját. Ennek ellenére, Katinak lett igaza, aki Almádiban a váltópontnál szinte percre pontosan megmondta, mikor fog Magnus beérni. Nem csalódtunk/csalódtam egyik Zsigriben sem. Magnus 4.40-es utolsó kilivel hozta a dugókát és a zöld rajtszámot.

Ezen a reggelen semmit nem bíztam a véletlenre, bemelegítettem, nyújtottam rendesen, tisztességesen, aminek meg is lett az eredménye, hiszen röpke 3 km után éreztem, hogy az eltervezett 6:45-ös tempót fogom tudni végig tartani.

Egyetlen cél lebegett a szemeim előtt, jahh nem, kettő. Az egyik Siófok volt, a másik pedig az érem :-) Egyszerűen futottam, szépen csendben róttam a kilométereket, újra zene nélkül. Ezt azért is muszáj hangsúlyozni, mert ilyen szinte soha nem fordul elő velem. 19,5 km után, a sokat emlegetett emelkedő után egyszerűen örömfutás volt a maradék 15. Elmúlt a stressz, a feszültség, az aggódás, hogy mi van, ha mégsem sikerül….

Sikerült, ráadásul úgy, hogy a 97 és 98. km-em volt a négy nap alatt a leggyorsabb.

Több, mint 10 órát töltöttem futással a Balaton körül. Ezalatt nagyon gyakran eszembe jutott Lubics Szilvi, aki egyik interjújában (a Sparthatlon után) elmondta, hogy mindössze 3 nap volt olyan 2013-ban a versenye előtt, amikor nem futott.  

Nahh jó, igazság szerint ez egész télen szinte minden olyan napon eszembe jutott, amikor nem volt kedvem 4:35-kor felkelni, és kimenni a hideg hajnalba futni. Kimentem, mert tudtam, hogy minden lábamba tett km közelebb fog vezetni a célhoz, és így is lett.

Idén a szupermaraton előtt 780 km-t tettem a lábaimba, 7 napból 6-szor hajnali 5-ös indulással. Kamu szerintem, hogy jajj hideg van, megfázunk, éhgyomorra futva eléhezünk, elerőtlenedünk…Összesen két napot voltam náthás, és a 63 futós reggelből 55-ször evés nélkül indultam.

Nem várt jó erőnléttel tudtam megcsinálni a BSZM-et, a legszuperebb az volt, hogy szinte azonos idővel tudtam minden nap behúzni a célba, hogy a tempó szinte végig, minden egyes km-en azonos volt.

 

Okoskodni nem szeretnék, van elég okos ember már így is, jobbnál jobb tanácsokkal ;-) Egyszerűen a saját tapasztalataim záró két mondatban: 

  1. A gondolatok hatalma csak a tettek hatalmával egységben teljesedhet ki.

  2. Nincs kifogás (ohh beteg vagyok, nincs időm, fáradt vagyok, blablabla), nincs bocsánat, ahhoz hogy elérjük a célt futni kell, futni futni futni (nem rohanni, nem ész nélkül sietni), nyugodtan, megfelelő pulzussal egyre több percet, egyre több km-t kocogni-futni.

    mf.jpg

     

     

    UI:  Ma reggel 6-kor letoltam egy laza 6-ost.

 

Szólj hozzá!

Címkék: vendég Balaton Szupermaraton

süti beállítások módosítása