Ha valaki néhány évvel ezelőtt az mondja nekem, hogy maratoni távot edzésként fogok futni, tuti elküldöm az elmeosztályra. Ezután a hétvége után viszont lehet, hogy nekem kell majd egy beutalót kérnem?

A múlt heti jól (köszi Ancsur a bíztatást) sikerült hosszú futások után most szombatra 42 km-t ütemeztem be, és hogy a BSZM sorozatterhelésére is gyúrjak egy kicsit, előtte és utána (vagyis pénteken és vasárnap) 21-21 km lefutását terveztem.

Pénteken a meló után megint csak átöltözni és felszerelkezni ugrottam haza, lazára próbáltam venni a futást, mivel még mindig nem vagyok csúcsformában. Ja, és mert tudtam, mi vár még rám a hétvégén. 150-155 közöttire lőttem be a pulzusom, amit sikerült is tartani végig, és azt is felderítettem, hogy az utak tiszták, és akadálymentesek.

21,13 km 2:27:49 (avg. 7:00 min/km, HR 152)

Már előző este elkezdtem ráhangolódni fejben az előttem váró feladatra. Eddig maximum 30 km-t futottam edzésen, maratoni, vagy a fölötti futásom pedig összesen kb. 10-szer volt, úgyhogy kicsit izgultam is. 10.00-ra tettem az indulást, így a kényelmes reggeli készülődés mellett abban is biztos lehettem, hogy még sötétedés előtt hazaérek.

Főként egy dolog aggasztott: a szokásos fordulópontom (15 km) Martfűn van, ezután nem tudtam, hogy mennyi futható út van még. Maximum 2-3 km-t tippeltem, így az volt az eredeti elképzelés, hogy majd elfutok vissza Szolnokig, és a másik irányban teszem hozzá a hiányzó távot. Igen ám, de elég erős leszek-e 34 km után fejben, hogy ne haza vegyem az irányt, hanem menjek tovább? Abban teljesen biztos voltam, hogy fizikálisan nem lesz gond. Indulás után is ezen tépelődtem, aztán persze rájöttem a kézenfekvő megoldásra: Martfűnél teszem bele a távba egy kis oda-vissza ingázással a hiányzó km-eket.

A futás jól ment, a pulzusomat 145-150 között igyekeztem tartani, bár megmondom őszintén, az első 10 km-en nem is nagyon néztem az órára, az utat ismerem annyira, hogy tudom, milyen távnál járok, nem akartam látni a GPS kijelzőjén, hogy mennyire kis része van csak meg a távnak. Fejben 4 db 10,5 km-es egységre osztottam a 42 km-t, ezekhez a pontokhoz terveztem a nagyobb frissítéseket (jól megpakoltam a hátit, a víz mellé teát, Power bart és még bundás kenyeret is csomagoltam). Az első pontot hamar elértem, aztán a másodikhoz kellett a matek: sajna ahogy gondoltam, még plusz 2 km-nyi bicikliút volt Martfűn, aztán befutottam a csőbe egy mellékutcába, „hátha jó lesz”, de egyrészt tök latyakos volt, másrészt meg rövid, így hát kiszámoltam, mennyit kell „ingázni” és fordultam.

Általában az edzéseken elég euforikus érzés befutni Martfűre, hát most ez nem volt az így elsőre. A második frissítőpont után jött az újabb fordulás és ismét vissza, ekkor már jó volt tudni, hogy túl vagyok a felén, és „hazafelé’ futok (holott ténylegesen az ellenkező irányban haladtam).

Az időjárással szerencsém volt, -7 fokban indultam el, és végig fagypont alatt lehetett a hőmérséklet, de nem fújt a szél, és a nap is kisütött néha. Róttam becsülettel a km-eket, és azon gondolkodtam, amit a szolnoki futónagykövetünk, Anita írt a valamelyik nap: a maratoni táv lefutása felér száz gyónással. Bár teológiailag nem tudok egyetérteni vele (hihihi) inkább így fogalmaznék, felér száz lelkiismeret-vizsgálattal. Így, magányosan, a versenyeken megszokott kísérők, szurkolók nélkül pedig különösen. 2-3 óra futás után az ember rátalál önmagára, rátalál Istenre, és sok mindent tisztábban lát. Volt néhány pillanat is, amikor szívesen otthagytam volna az egészet, de hát ugye ezt elég nehéz lett volna kivitelezni. Sajnáltam, hogy nem volt nálam rózsafüzér, viszont pár km-en keresztül szorgalmasan ismételgettem az Ave Maria-t (latinul, mert ugye június 14-én latin záróvizsga). Ahogy közeledtem a 3., utolsó frissítőponthoz, már biztosra vettem, hogy nem lesz gond, meg fogom csinálni. Az, hogy mekkora a különbség 30 és 42 km között, már eddig is tudtam, de a hátralévő távolság ismét ékes bizonyítéka volt annak, hogy erre készülni kell, testben és lélekben. Az utolsó 10 km valahogy lassan telt, próbáltam nem számolgatni, hogy mennyi van még hátra, de nem volt könnyű. Amikor a 40. km-t jelezte a GPS valami leírhatatlan örömöt éreztem… Igen, itt vagyok, megcsináltam, egyszerre hála és elégedettség, az utolsó két kilcsit pedig végi örömmámorban tettem meg.

42.22 km 5:14:38 (avg 7:28 min/km HR 147)

Az örömmámor az egész délutánomat és estémet átjárta, annak ellenére, hogy olyan merev voltam, mint általában egy átlagember 5 óra futás vagy bármilyen sport után. Sportkrém ide vagy oda, vasárnap reggel nem voltam túl vidám, ahogy kivánszorogtam a konyhába reggelit csinálni, még kevésbé, amikor magamra applikáltam a futócuccot. Felmerült bennem, hogy itthon maradok, és inkább alszom egy jót, de aztán csak nekiindultam. Reméltem, hogy a csak a sétával van gond, a futással nem, A harmadikról lejutni a lépcsőn kb. olyan volt, mint Robotzsaru első próbálkozása, aztán amikor már majdnem leértem tűnt fel, hogy a pulzusmérőmet nem vettem fel. Nem volt őszinte a mosolyom, de felmentem, feltettem, és megint lemásztam.

Óra indul, három futólépés, ez nagyon gáz, tuti nem fog menni. De, menni fog. Csak nagyon lassan. Úgyis 135-140 közötti pulzussal akartam menni, e fölé ha akartam volna, se nagyon ment volna, kicsiket léptem, és azt is lassan. Ahogy teltek a km-ek, rájöttem, hogy nem is annyira vészesen lassú a tempó (magyarázom a bizonyítványom), és végül is 3 óra alatt tuti megjárom, úgyhogy jöttem, láttam, győztem.

21,21 km 2:50:20 (avg 8:03min/km HR 137)

Azért pár tanulságot levontam a hétvége tapasztalataiból:

1. A BSZM nem lesz leányálom.

2. 30 km és 42 km között valóban ÓRIÁSI a különbség, a múlt héten (és korábban) két 30-as között szinte semmi bajom sem volt.

3. 2 hét múlva újratábla.

4. A magós vs. peanut butteres Power bar kérdésben képtelen vagyok döntést hozni.