Előhang: a nyomdafestéket nem tûrő megjegyzéseket kicseréltem a végén. Így nem teljesen adja vissza a gondolataimat, de képzeljétek hozzá, amikor úgy gondoljátok!
Sokak szürkeállományában már jótékony homály burkolja a kósza ötletfoszlányt, ami odáig vezetett, hogy elinduljak a BSZM-en párosban. INCEPTION, banyek.
Én viszont TISZTÁN emlékszem: Kati ajánlotta, hogy Móni keres párt, fussak csak nyugodtan vele. Én hülye meg rábólintottam. Mi az nekem. Múlt hétvégén éjszakánként ez a döntésem többször is eszembe jutott. Leggyakrabban akkor, amikor vagy tízszer felriadtam, hogy itt fáj, ott fáj, ki vagyok száradva, innom kell, budira kell mennem, Csabi horkol, Szabi horkol, én horkolok, b..meg, mindjárt reggel, és megint futni kell, és olyan vagyok, mint a mosott szar.
Miután ősszel a triatlonra kezdtem gyúrni (nyilván ez is Kati ötlete volt a Nike-n, ugyibár), a futóedzések mennyisége valamelyest csökkent, hogy többet lehessen tekerni. Edzőbát szintén Kati ajánlotta, de ez kivételesen jó tanács volt a részéről. A novemberi félmaratoni volt az első közös eredményünk, és a felkészülés meghozta az eredményét. Azóta vakon bízom az edzői előírásokban és tanácsokban.
Karácsonyra egész jól felszívtam magam a futásban is, decemberben majdnem 300 km-t futottam, a heti három úszás és 3-6 óra spinning/görgőzés és az erősítések mellett. Ez most itt az önfényezés helye. A legtöbb táv a heti 100km volt, és a dombokon is lazán tudtam tartani a téli alapozó, 140 alatti átlagpulzust. Úgy éreztem, ez egy nagyon jó kiindulási alap, tele voltam bizakodással a jövőre nézve. Ide nekem a világot! Az úszás is alakult, az edzések távja nyár óta megkétszereződött. Aztán persze beütött egy kisebb krach, betegség, bedurrant hátizom a porckorongbajom miatt. Másfél hónap szünet. Nem voltam boldog.
Február elejére sikerült gatyába ráznom magam, azaz elkezdeni újraépíteni a leomlott falakat. Kelemen se csinálta volna jobban. Kõböl Zsírból talán nem lehet hidat építeni? Február végén a bringás edzőtábor, aztán a márciusi síelés miatt sem sokat futottam. Idén szumma 270 km március közepéig, ami nem túl sok. Igaz, ebben volt néhány hosszabb 20-30 km közti, és sok dombfutás. Azt gondoltam, van bennem annyi, hogy a négy napot megoldom, természetesen nem rutinból, de ez a felkészülés sem volt kevés. Elbizakodott nem voltam, sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, inkább még alapozó edzőtáborként tekintettem erre a 100 km-re. Egy a jelszó: a béke előre tervezett pulzuszónákban futni és nem elkapkodni.
Ez az elmélet az indulás után kb. egy órával dőlt dugába.
Az első napon nagy nyugiban indult a 32 km. Talán 5 km-ig tartottam a tervezett pulzust. Aztán azt vettem észre, hogy belassulok, mint Zsákos Frodó a harmadik reggelije után. Hogy a fenébe? Fújt a szél, az tény, de nem akartam elhinni, hogy ennyire lelassít. Pedig de. Közben azon agyaltam, mitől vagyok ennyire béna. Mert nem futottam az előző tíz napban? Vagy mi a frinces francért nem haladok. Aztán már annyira fújt a szembeszél, hogy nem lehetett nem észrevenni. De akkor már mindegy volt. Pulzus az egekben, ideg széjjelvert, magamban káromkodtam rendesen. Végül 150-s átlagpulzussal értem be, de a végén alulról csapkodta a 170-t. Tragikusnak éreztem. Az egyhetes edzőtábor utolsó napján kb. 500 m szinttel megspékelve is sokkal jobbat futottam ennél. Szerencsére a célban Sorbán doki szintén a szélre panaszkodott, nem is kicsit anyázott, ettől valamelyest helyreállt a lelki világom. Sajnos az egész versenyre kihatott ez az első napi felesleges hajsza, de úgy tűnik, ezt is meg kellett tapasztalni.
Másnap csak egy félmaratont kellett leküzdenem. Pöti szinttel, a végén a szigligeti emelkedővel, amit a hegyi menő Sorbán doki is "kellemetlen"-nek jellemzett. Én is edzettem emelkedőkön eleget, itthonról csak felfele lehet kijutni, ha síkon akarok futni, így nem paráztam. A terv szerint az elején óvatosan kezdtem, inkább a második felében erősítettem bele. A pulzusom is hagytam feljebb menni a végére, de ésszel, ez még csak a második nap volt. Az időeredmény így is tökéletes volt számomra, minden körülményt figyelembe véve. Utólag döbbentem rá, mekkora is volt az előző napi ellenszél: 1 perccel jobb km-ket mentem a második napon. Estére már érződött, hogy ez más játszótér, mint a bringás tábor. Futás közben ugyan nem kell óránként enni, jól elvoltam minimális kajával, inni sokat kell futás közben is. Ellenben estére ez teljesen kicsinál. Leszívja az energiát. Az is közrejátszik, hogy reggeli után általában estére jutottunk emberhez méltó kajához. Kellett is az utántöltés. Eleinte nem voltam vicces kedvemben aznap este sem. Egy nagy adag szalonnás tojás sokat javított a közérzetemen. Aztán jött Sorbán doki, és közölte hogy az aznapi 53 km utolsó FM-jén PB-t futott. B+. A hegyen. "Kicsit belehúztam" - mondta. Azonnal kitiltottuk a szállásunkról. HUM 898760. Ezt még sokáig az orra alá fogjuk dörgölni. :)
Szombaton 31 km volt a táv. Ekkor már istenusccse az volt a terv, hogy csak a legvégén gyorsítok, (belehúzok, mint Sorbán doki ), az elején szigorú (mondom szigorú) pulzuskontroll. Ez sikerült is, 24 km után 141 volt az átlag. Nyilván az emelkedők és az elmúlt két nap miatt is a tempó éticsigás volt. Az utolsó 7 km-n igyekeztem fokozni a tempót, itt már földigiliszta-fokozatban. Hosszú volt, meleg volt, nem élveztem annyira, mint az előző napi futást. Mint egy folytonos, monoton növő de korlátos függvény (tehát van határértéke), ami sosem éri el a határértékét - nagyjából így írnám le a célhoz közelítő utat. Végül beértem. Nagyjából 10 méterre terültem el Bécitõl, aki szintén a sebeit nyalogatta az első teljesített maratoni távja után. Aznap kb. este hétre jutottam kajához, előtte reggel 9-kor ettem. Azt hittem, sose hozzák ki a vacsorát a pizzériában. Nem mértem az időt, de gyorsabban tüntettem el a nagy adag spagettit és a rántott csirkét, mint az aznapi legjobb kilométerem volt. A meleg is megtette hatását. A futás alatt több, mint 6 litert ittam, de ez sem volt elég. Nem részletezném a tüneteket, a minta alapján elég egyszerűen megállapítottam.
Aznap Kati sajna kiállt, de egyetértek vele, hogy az egészség fontosabb. Örülnék, ha tudnék annyit futni, mint ő ezalatt három nap alatt. Szabi doki meg előző éjjel biztos kevert magának valami okosságot, mert atommód futott.
Utolsó napra maradt egy laza 16 km. 10 km-ig szintén alacsony pulzuson. Addigra kezdtem hozzászokni a fokozatos terheléshez, sokkal jobban élveztem a futást, mint az előző napokon. Az utolsó frissítő előtt agyaltam kissé, hogyan fussam a végét. Volt vissza kb. 5 km. Nyomjam meg csak az utolsó kettőt, vagy fokozatosan gyorsítsak. Aztán gondoltam, a pi..ba, egyszer élünk, (pincér, még egy gyufát), hadd szóljon! Lesprinteltem, ami nekem a végére 4:30-4:40-t jelentett. Berongyoltam a célba. És már vége is volt. 99.9km a kiírás szerint. Az órám is kb. ennyit mért.
Sajnos a reggel hatkor betolt powerbar és banán után 3-kor jutottam hozzá Siófokon két extrahambihoz és egy nagy húshoz. Ezt szegény Csabi, a sofőrünk szívta meg, mert kiállhatatlan voltam egész nap. Mentünk a többieknek drukkolni.
Közben bepróbálkoztam a mentősöknél, hogy szurkálják ki a vér- és vízhólyagjaimat, de elutasították a kérvényt, mondván, hogy elfertőződik. Megfenyegettem őket, hogy elmondom, előző este mivel szúrtuk ki (a bicskámmal, amivel előtte fasírtot vágtunk fel, és orvos is volt jelen), de nem tárgyaltak tússzedőkkel. Így csak itthon kerültem műtõasztalra este.
Ennyit a szakmai oldalról. Edzőbával majd kiértékeljük. Teljesítettük a célt, végigmentünk, nekem nem voltak különösebb elvárásaim, ez volt az első ilyen nagyobb távú rendezvényem. Elszállva nem vagyok ettől, ugyanakkor 100 km-t futni 4 nap alatt tényleg nem kis teljesítmény.
Móniról, a futótársamról is essen szó, hiszen nélküle nem jött volna létre ez az eredmény: remekül tolta, szerintem esténként õ volt a legkevésbé elájulva. Nagyon sokat készült, ez meglátszott a futásain. Teljes mértékben részt vett a közösségi életben is. Az elején még kicsit sok lehetett neki a família, de aztán kapitulált és beépült.
Tanulságok?
A legnagyobb közhely, de igaz: ehhez a versenyhez (is) nagy alázat kell. És sok felkészülés. Persze elkezdtünk poénkodni, hogy jövőre nem jövünk (és a bejgli nem süti - ezt kiadjuk csapatnévnek), de majd meglátjuk. Már csak azért is érdemes lenne, mert volt jónéhány dolog, amit másképp csinálnánk: Szállás, logisztika, kaja, pihenés.
Mivel én a kis létszámú versenyeket szeretem, ebből a szempontból is tökéletes. Sajnos kevés ismerős volt, de velük is jólesett néha egy-egy szót váltani, megosztani a tapasztalatokat, volt, aki csak a maratonra jött le: Norbi, Zsuzsi, Béci, Nóri, a Roadkillers: Anita, Márti, Gábor, Zoli, a kis szerény Roli, Kati ultrafutó barátja, aki fájós lábbal is katagória 3. lett.
Nem különösebben dob fel a drukkolás, az útszéli tömegek biztatása, szeretek futni ezen extrák nélkül is. Egyszerűen csak jólesett ott lenni a többi futó közt négy napig. Fiatalok, idősek, amatőrök, profik. Egy külön világ, és szerencsére megértem őket. Gondolom, ők is így vannak vele, és értékelik a többiek teljesítményét.
A csapatot már többször megénekeltük, szerintem a jó hangulat segített mindannyiunknak. Elképesztő mennyiséget röhögtünk, jónéhány emlékezetes örökbecsű kerül majd a krónikákba. Híres utolsó mondatok (HUM) tömkelege. Ez is hozzáárult, hogy minden reggel valahogy újrahúzzuk magunkat. És nagyon kellettek a segítők, Gyurinak és Csabinak is nagy köszönet jár.
Mi lesz jövőre? Ki tudja....Ha nem jön közbe semmi akadály, és az edzéstervbe is belefér, akkor minimum páros. Ha sikerül felkészülni és még 15 kilót fogyni, akkor esetleg egyéni. Nehogy már Szabi megcsinálja, én meg nem. Csak ismételni tudom magam, hogy nagyon kemény volt az öcsi. Októberben, amikor együtt futottunk, nem hittem volna, hogy így lenyomja. 
Egyencipő, egyennapszemüveg, egyenhas, egyensokzöldésetmertazegészséges!
Hétfőn volt egy pihenőnap, bevallom, papírkutya is voltam, de inkább a vérhólyagokat szuggeráltam, hogy eltűnjenek. És dolgozni is kellett. Még úgy voltam vele, hogy szerencsére pár napig nem kell futni (edzésterv szerint sem), de most már úgy érzem, egy kis regenreráló szaladgálás jól esne. Kedd reggel már az uszodában kezdtem. Kérdezte is a sok jóindulatú úszó, hogy mióta festem a lábamon a körmöket.
A következő két hónap ismét a szürke, dolgos hétköznapoké lesz, sok-sok edzéssel. Már vártam ezt az időszakot is, bármennyire is agyamentnek tűnik. Vannak még idei célok, munka nélkül azok nem jönnek. És amúgy sem csak a célok számítanak.
Mert az út maga a cél.
MI
