Nem titok, hogy a 2. és 3. napi megzuhanások után úgy döntöttem, a vasárnapi távon nem indulok el. Azt hiszem, az "igazi' futók megértik ezt, hiszen előbb-utóbb mindenki kerül hasonló helyzetbe. Bár már sok sajnálkozó és becsmérlő megjegyzést kaptam (besztof: "hallom feladtad", "néztük, hogy milyen lassan futsz") azért volt jónéhány olyan szívet melengető reakció is, ami mélyen meghatott (Sáringer Zoli letérve az útvonalról odafut hozzám, és puszit ad).

Ugyanakkor nagy ultrások jöttek oda hozzám vasárnap délután, és őszintén a szemembe nézve gratuláltak a döntésemhez. Ők, azok, akiknek nem kell magyarázkodni. Most is azt mondom: igen, megérte indulni. Nem bánom, hogy nem mentem tovább, és ebből is tudok további erőt meríteni.

Én elégedett vagyok, mert futottam összesen 137,49 km-t, 17:24:50 alatt (átlag 143-as pulzussal és 7:36-os tempóval).

Amire viszont oltári büszke vagyok, hogy a csapatunk többi tagja célba ért: Szabolcs és Sorbán doki sikeresen lenyomta egyéniben a teljes távot, Móni & Magnus pedig párosban hódította meg a Balatont.

Külön köszönet illeti meg Gyurit, amiért 4 napon keresztül rendületlenül bringával kísért minket, és Csabit, amiért autóval nyújtott pótolhatatlan támogatást....

Mi mást mondhatnék: felejthetetlen élmény volt. "Jövőre nem jövünk." (És a bejgli nem süti).