Igaz, hogy tegnap este nyomtam egy erős tizest a pomázi „magashegységben”, azért ma délelőtt még elbúcsúzok Budapesttől - persze, hogy egy Szigetkörrel! Kikocogni oda és vissza, plusz egy kör kábé nyolc és fél kilcsi, és ma TÉNYLEG kocogni fogok, döntöm el. Felkapom a futócuccom (naná, hogy DK-s póló!), borús az idő, de nem esik, napszemcsi nem kell, de a hosszabb gatyát választom, amikor fejben lefuttatom a szokásos programot – szerencsére Panni maminál van tartalék zoknim, így nem kell csíkosban futni, mint tegnap – és indulok is.
Szolnokon még megbámulják a rikitózöld mezt, de itt, Budapesten ez már biztos megszokott, főleg, ha valaki a Margitsziget felé veszi az irányt, feltűnő színben, mégis észrevétlenül kocogok hát át a Flórián téri aluljárón, fel az Árpád hídra, nincs messze a Sziget, csak mintegy másfél kilcsi, tartom magam a lassú tempóhoz, és egy-kettőre a rekortánon találom magam. Nem sokan vannak kint, talán az időjárás miatt, és ellentétben velem, azért van, aki dolgozik is ilyenkor. A pálya rugalmassága kicsit furcsa, rég voltam már itt futni, mégis minden méter ismerős (Angyalföldön nőttem fel), mintha újra hazajönnék. Hamar a Margit híd lábához érek, nincs bennem semmi feszültség, furcsa tudni, hogy ilyen kevés és laza a mai edzés, kicsit vissza is kell fogom magam, hogy ne gyorsuljak, éljen a zsírégetés!
Elém kanyarodik egy lány ciklámen felsőben, gyorsan belekezd, csinos és vékony, magamban felsóhajtok, de jó neki…. Hamar eltűnik, nem is gondolnék rá többet, de pár perc múlva ott van megint, leáll kicsit, aztán nekiindul sokkal lassabban – nem lehet rutinos futó – aztán szép lassan beérem, nem versenyzek, csak tarom a hatharminc körüli tempót. Mielőtt mellé érnék, le is húzódok a kavicsra, ne érezze úgy, hogy versenyezni akarok, ő mégis újra belead kicsit többet, talán cikinek érzi, hogy ekkora kufferral lehagyja valaki, egy Dagadt Köcsög. Hátraszólnék neki, hogy „DK-s vagyok, nem veled versenyzek”, de nem értené, remélem azért , megmarad neki a felirat a hátamon, talán rá is gugliz otthonról. Mire újra látom az Árpád hidat, teljesen kiürül a tudatom, csak szemlélődök, befelé és kifelé, lazán, időtlenül futok át a Duna fölött újra. Egy csapat munkás füttyögni kezd: mégsem vagyok láthatatlan. Mindjárt otthon vagyok, a szülői ház előtt még kiöltöm a nyelvem tükörképemre, aztán rákacsintok, nem tudom, mennyit torzít a kirakat: a testtömegindexemet inkább hagyjuk, a hasam hatalmas és a hajam csapzott, de itt és most én így is szép vagyok!
8,58 km 54:34:11 avg 6:21
