Korábban is volt pár vendégposzt itt Szabolcs, itt Magnus, és itt pedig Mónika írt, ezt a jó szokást most a Zsigri-klán egy újabb tagja folytatja.
Nem a cél, hanem a megtett út a fontos
S akkor eljött a nagy nap… Hosszú idő után, inkább úgy fogalmaznék, nagyon-nagyon-nagyon-nagyon hosszú idő (több mint 10 év) után, ez volt az első sporteseményem, amin részt vettem és már a nevezés napjától kezdve izgultam, ami tavaly decemberben volt. Felmerültek a szokásos kérdések, mint milyen leszek, elfáradok, hogy fogom bírni, nekimegyek más embernek, lassan futok, elesek, tiszta gáz... stb.
Másfél éve futok, inkább másfél éve sportolok újra. Ez már lassan beleépült az életembe. Bár még a létem felénél sem járok, néha nehéz elindulni, de amikor az első lépést megteszem akár a futás közben, akár az elsőt belenyomom a súlyba a teremben, onnantól nem akarok megállni és örülök, hogy belekezdtem. A futás, visszagondolva egy partizánakció miatt alakult ki. Szabolcs volt, aki beszervezett nekem egy margitszigeti kört aztán meg csak úgy behívott a DK-ba és igazság szerint onnantól kezdve már nem volt megállás. Nem is említem, hogy mekkora motiváció jött az elején (sajnos csak) a családomtól, a barátoktól és a közvetlen kollégáktól. Fefétől (a.k.a. Magnus) a futócucc, Katitól és Szabitól a tanácsok, bátorítások, Gabentől a fél éves (!!!) kondi bérlet karácsonyra aztán a DK-ban látni, hogy van, aki mélyebbről indul, indult és hova eljutott. Természetesen a motiváció azóta is tart és most már én is sokat adok, lelkileg többeknek és még mindig sokat kapok sokatoktól sokadjára és még sokszor is fogok.
Amikor beneveztem a Vivicittára, akkor már 10-11 kmeket futottam. Irány a Csángóból, ki a szigetre, ott egy karikra, vissza a Csángóba. Egy órás futás, nagyon szar pulzussal. Fefe azóta is baszogat jogosan és próbálom ehhez hozzászoktatni magam, tanulni, mert ez nekem inkább egy igazi bölcstől tanács, tanítás, mint kiokítás és lebaszás. Bár már régóta DK-s voltam, de csak akkor olvastam Moós Gergő köszöntőjét először és igazság szerint ez hozta meg a kedvem, hogy nevezzek. Mert egyszer el kell kezdeni,m ha csinálom, miért ne próbáljam meg? Főleg mert hosszú út van mögöttem, egy nagy változás közepén állok, és nem vagyok megelégedve még mindig, soha nem is leszek. Egy nagyon nagy harc volt és van bennem, amit nem bánok, sőt jobb ember lettem ez által és visszatértem régi önmagamhoz sokkalta nagyobb tapasztalattal és életkedvvel.
Ami bántott, hogy olyan valakitől nem kaptam meg azokat a szavakat, akitől kellett volna, akiért mindent megtettem, de amikor csak egy dologra volt szükségem, megértésre, hogy miért akarok változni, miért csinálom, akkor a megértést nem és az egész támadásként volt aposztrofálva. De ez is változott és a Sors, az Isten (ha van ha nincs) (megjegyzés by Kati: VAN :-) ), olyan ajándékot adott, akit egyrészt tudok motiválni és aki ugyanúgy motivál és örül a sikereknek, akkor is ha aprók. A Társat, a mindennapokra, az életre és hétvégén nem hogy magamért, hanem Érte futotta. Érted Emese. Persze ne feledkezzünk el a DK-s társaimról sem (Mercy, Brigi, többiek), akik nagyon sok pozitív energiát adtak és remélem én is adtam nekik.
Ha már mindenki megunta az ömlengést és a hosszú bevezetőt ráadásként még nem zárta be az oldalt, akkor jöjjön, aminek jönnie kell.
Tehát az első verseny. Nagyon vártam, sőt, a verseny reggelén már a szokásos adrenalin fröccs beütött és már kikezdte az agyam. Már két órával előbb kimentem a DK sátorhoz, hogy még véletlenül se késsek. Igazság szerint annyira a gondolataimba, vagy inkább félelmeimbe voltam mélyedve, hogy nem találtam a helyem, szétszórt voltam. Ráadásul a hangulat is kezdett magával ragadni. Nehezen tudtam beszélgetéseket kezdeményezni, vagy belefolyni, de igyekeztem persze kicsit elterelni a gondolataim. Közben megjöttek a félmaratonistáink, tele élményekkel, örömökkel és sztorikkal. Kicsit irigyeltem is őket, mert ők sokkal nagyobb kihíváson vannak túl, de tudtam, hogy nekem ez a 10 még kell, hogy az felmérjem magam. Kozma Ibolyával mentünk be a rajthoz, mind a ketten az ötös csoportból futottunk, közben összetalálkoztam Mónival az unokatesómmal, el is feledkeztem róla, hogy ő is fut, pedig beszéltünk. Ez a kis találkozás is egy nagyot adott nekem, plusz egy ismerős arc, akit amúgy is ritkán látok. Bementünk az ötös csoport elejére, bemelegítettünk amennyire tudtuk és kezdtük felvenni a tömeg hangulatát, az atmoszféra kezdett hatni. A szpiker az folyamatosan nyomta, és a dobok… a dobok erősen adták a ritmust, amit már a lában kezdett felvenni. Aztán elrajtolták az első, második majd a harmadik, negyedik csoportot… Erősödtek a dobok, mi meg indultunk fel a rajthoz, erősödött a hangulat. Mint a gladiátorok, kihúzva büszkén, dam dam dam… közben a szurkolók is tapsoltak, éljeneztek. Az elmúlt évek egyszer csak kezdtek kiürülni, rossz emlékek, könnyes szemmel léptem előre és előre. Majd számolás vissza 10től, odamondtam Ibolyának, majd itt találkozunk a célban. És elindultunk…
Egy csókkal, kezdtem a futást, a sárkány csókjával. Amit tudni kell, a sárkány a karomon a megtett út szimbóluma annak a megtett útnak, ami mögöttem van, és ami még vár rám. Továbbá ha ránézek, akkor tudom, hogy nekem is sikerült és sikerülni fog a jövőben is.
Az első lépések nehezek lehettek volna, de nem voltak azok, ez csak 10 km és már 15-16 km-el készülök az UBra. Próbáltam abba a tempóban futni amiben szoktam, de volt tömeg ami vitt és a dobok, azok pörgették a népet. Főleg mikor kiértünk az Árpád hídi feljáróhoz, ott is volt egy dobos csapat. Nagyon jó volt a hangulat bent. Csak szárnyaltam, a fotósok kattogtattak és kiürült elmével sodródtam. Néhol ahol sokan voltak, kiléptem, néhol mikor éreztem, hogy sok, visszavettem. A tömeg, a szurkolók, a bekiabálások, hogy „Hajrá DK”, minden egyes bátorítás csak adott és adott. Az utcazenész performanszok, a két híd közötti DJ aki a zenei alapot adta. A frissítő pultnál a srácok a buzdításokka, a kerepelések, a sípolás csak emelte és vitte a hangulatot. Jókedvvel és mosolyogva ment végig az egész 6 km-ig, ahol észrevettem az iramfutókat, sőt le is hagytam őket. Akkor már éreztem, hogy ez sok lesz. Átlagban 6:10 körül futom az ezreket, de éreztem, hogy már többnél tartok. Elkezdtem kicsit visszavenni és ügyelni, mert nagyon sokan kezdték feladni a versenyt, sétáltak, vagy visszaestek. Kicsit megpróbáltam az eufóriát kontrollálni és a folyadékbevitelre is jobban koncentrálni. Na meg a pulzus… azt még tanulni kell.
Aztán beértünk a szigetre, közben megannyi hajrá, ügyes vagy, csak így tovább, hajrá DK… És már csak 750 méter volt hátra, bárcsak ne mondták volna. Egy nagyon erős, de iramos 750 méter, sőt, abban benne volt minden. Majd egy csók a sárkányra újra a célban. Ezzel is tisztelegve mindenki előtt, főleg magam, de leginkább a családom előtt. Nehéz volt megállni, nem akartam, de a tömeg már sétált, és mint a harcos, aki túllendült az első csatáján, a gladiátor aki túlélte az arénát… olyan érzéssel jöttem ki. Mert itt magamat győztem le.
Ötvennégy percet írt a Nike… leesett az állam. Büszke voltam magamra, sőt mások is, de azóta is tudom, hogy nagyon elfutottamaz egészet, de ebből tanulok, és erre tudok alapozni. A hivatalos idő 53:38 lett. Aztán ténferegtem, a verseny atmoszférája nem akart szűnni és nem is akartam, hogy múljon. Majd kimentünk szurkolni a 7 km-eseknek. Nagyon jó érzés volt visszaadni, tapsolni mindenkinek, amit kaptam azt szép lassan vissza is adtam.
Most pedig készülés ezerrel az UB-ra. Kaptam egy 25 km-es távot és arra kell gyúrni. Amit már elkezdtem. Nagyon várom már, hogy újra harcba száljak. Továbbá most szeptember 13-ra neveztem a WizzAir félmaratonra. Egy újabb kihívás, egy újabb harc, de nem bánom. Miért bánnám?
Zsigri Zoltán
PS: Nekem vizsgaidőszak és meló van ezerrel, de azért futok-futok-futok :-) Kati
