Egy hét családi vakáció a Zsigri tesókkal Balatonszéplakon gyakorlatilag nem más, mint egy hét folyamatos zabálás. Próbáljuk visszafogni magunkat (már aki), de a szemben lévő fagyizóban a karamellfagyi verhetetlen, amit naponta többször is lecsekkolunk – csak és kizárólag a minőség-ellenőrzés miatt.
Pihenni jöttünk, nem főzni, így az ebédet és a vacsorát is a sarki étteremben fogyasztjuk el, persze a gyerekekkel egy-egy palacsintát is be kell tolni és amikor lehet, a csajokkal megpattanunk egy jegeskávéra.
Egyszóval: durva.
Azért elmegyünk futni is, hajnalban kelek kétszer is, jobba hűvös reggeleken letudni, amit le kell (egyik alkalommal hajnali 6-kor a Balaton Soundról hazaindulók döbbent tömegén kell átverekednem magam). Mivel éhgyomorra nem megy több 10-12 km-nél, csütörtökön átállok ez esti időpontra, a végső löketet a délutáni szundikálás után elfogyasztott vattacukor ihleti.
Csütörtök (július 18.)
A sógornőm, Andi az első 4 km-en bringával kísér, végig traccsolunk. Amikor egy fehér autóból ránk kiált valaki, hogy „hajrá DK” azt hiszem, hallucinálok – nem is DK-s póló van rajtam…. Andi is csodálkozik, sajnos nem ismerem meg a titokzatos szurkolót. Amikor átérünk Zamárdi központjába, hamar megtaláljuk az ott nyaraló barátnő, Zsuzsi szállását, (együtt terveznek egy óra kocogást). Én gyorsan elbúcsúzok, egyeztetve, hogy kb. egy és negyed óra múlva találkozunk, és a visszaúton is teker majd velem.
Kocogós a tempóm, hiszen beszélgettünk, nem gyorsítok, mert meleg van, kezemben pedig félliteres kulacsban vizet hoztam – ez az első alkalom, hogy így oldom meg a frissítést. Azért szokás szerint van nálam némi fémpénz is, ütemesen csörög a farzsebemben, a víz ezzel szinkronban lötyög, kevésbé idegesítő, mint gondoltam.
Futás közben furcsa érzés fog el, jártam már itt…. Igen, az UB-n itt futottam az éjszakai szakaszomat, Zamárdi felsőnél volt a váltópont. Most sem futok gyorsabban, mint akkor, lazán lépegetek a göröngyös aszfalton, de be-bevillan az éjszakai szorongás emléke, nem tudok ellazulni. Nem fáradok el egyáltalán, amikor valahol a Földvári úton (de lehet, ez már nem is az az út?) fordulok, szerencsére fejben jegyzeteltem a tájékozódási pontokat, így tökéletes időzítéssel érek vissza Zamárdiba, Andi kifújta már magát, biciklire pattan, és a hátralévő 4 km-t újra végigtraccsoljuk.
Jutalmunk egy jó hideg cider – de előtte csobbanás a medencében!
21,20 km 2:22:05 (avg 6:43 min/km)
Péntek (július 17.)
Újabb félmarcsinak indulok neki, bringás kíséret nélkül, mert ma Zsuzsi jön át hozzánk, így Andival hármasban vágunk neki az útnak. Sajnos az első kilométer sunyin emelkedik, kifog a lányokon, úgyhogy én elköszönök tőlük. Fülledtebb a levegő, mint előző este, ma is csak kocogok, a már megszokott csörgés-lötyögés ritmus visz előre, amikor szembe fut Szandi, a tegnapi titokzatos hajrádékázó… Ő már hazafelé tart, de pár percre beáll mellém, kicsit dumcsiznunk, aztán újra megfordul. Jó neki, gondolom, mindjárt hazaér! De hát nekem is jó! Ellazulva megyek tovább, sikerül megtalálnom a harmóniát a légzésem, a lépéseim és a gondolataim között, az idő végtelennek tűnik, most nyoma sincs korábbi szorongásnak. Szinte fel sem fogtam még, hogy elindultam, máris a fordítópontomon vagyok, a hátralévő távon valami furcsán euforikus érzés kísér végig. Kitikkadtan érek vissza, Andiék a sarki pizzériából kiabálnak, már túl vannak a vacsorán, nevetnek, furcsa nekik, hogy én ezidő alatt végig futottam.
Cider helyett ma Almdudlerrel jutalmazom magam, a fél liter egy slukka lemegy – jó-jó ez nyári futás, de eshetne már egy kis hó is!
21,30 km 2:26:02 (avg 6:51 min/km)
