Loyolai Szent Ignác sokaknak csak egy név a történelemkönyvből, míg nekem egy olyan csodálatos személyiség, akinek hite és tettei elképesztő módon meghaladták korát. Igazi reformer volt, aki katonaként kezdte, és a jezsuita rend megalapításával olyan hagyományt teremtett, amely Ferenc pápa megválasztásában teljesedett ki.
Múlt héten, Pécsen, a HungaRio-n, a katolikus ifjúsági találkozón, többször is részt vettem a jezsuita rend által vezetett ignáci szemlélődő imádságon, melynek a lényege röviden összefoglalva kb. annyi hogy az evangélium egy részletébe „beleképzeljük” magunkat, és csöndben, a jelenet aktív részeseként, mintegy meditálva, szemlélődve átéljük azt, ezután pedig személyes kapcsolatot, párbeszédet alakítunk ki a Szentháromság valamelyik tagjával.
Korábbi futásaim során megtapasztalt meditatív élményeimre támaszkodva nagyon hamar megfogalmazódott bennem, hogy ezt a fajta imádságot futás közben is kipróbáljam – ha ki lehet. Ehhez arra volt elsősorban szükség, hogy ne zökkenjek ki a belső csöndből a külső ingerek hatására, egy nyugodt, mégis ismert útvonalon fussak, így a megszokott szolnoki bringaútra esett a választásom. Nekiindulás előtt természetesen már kiválasztottam azt az evangéliumi részletet, amelyen elmélkedni akartam, az emmauszi tanítványokról szóló részt (Lk 24:13-36).
Linkelgetés helyett be is másolom, érdemes elolvasni:
„Az emmauszi tanítványok
13Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. 14Az eseményekről beszélgettek. 15Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. 16De szemük képtelen volt felismerni. 17Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. 18Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” 19"Micsoda?” - kérdezte. „A názáreti Jézus esete - felelték -, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. 20Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. 21Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. 22Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, 23s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. 24Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” 25Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. 26Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” 27Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. 28Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. 29De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. 30Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. 31Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. 32"Hát nem lángolt a szívünk - mondták -, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” 33Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat. 34Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. 35Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.”
Bár elég jól ismerem ezt a szakaszt, indulás előtt többször is átolvastam, figyelve a részletekre, és megfogalmazódott bennem, hogy a sztorihoz kapcsolódóan a felismerés kegyelmét kérem Istentől ebben az imában – aztán indultam is.
Az első két kilométert a bevezető imádságnak és a belső csendre való hangolódásnak szenteltem, szerencsére könnyen ment – nyilvánvalóan a nagy meleg miatt – nem volt nagy mozgás az úton. Ahogy próbáltam kikapcsolni a külvilágból, a légzésemre, a lépéseim zajára figyeltem… ahogy felidéztem a nyitó jelenetet, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy lábaim már nem a szolnoki bicikliút aszfaltján dobognak, hanem valahol a Jeruzsálemből kivezető út porában. Mellettem pedig ott volt a két tanítvány, akik „pletykálkodtak”, hitetlenkedve beszélték meg az elmúlt napok történéseit. Maga az a tény, hogy hátuk mögött hagyták Jeruzsálemet, és hazaindultak, ahelyett, hogy az örömhírt terjesztették volna, bizonyítja, hogy hiányzott belőlük az elkötelezettség, amin Jézus felbukkanása sem változtatott. Külső szemlélő voltam a jelenetben, mégis érthetetlen volt számomra, hogy hogyan nem ismerik fel őt, ahogy megjelenik az úton. Jézusból olyan hihetetlen szeretet és erő áradt, amely mélyen megérintett engem is... (futás közben). A tanítványok tovább folytatták pletykálkodást, és szinte nekem égett az arcomról a bőr, ahogy elmesélték az „idegennek” a történteket. Jézust prófétának, nem pedig Isten fiának nevezték, ez a motívum is mutatja a korábban leírtakhoz hasonlóan, mennyire nem hittek a feltámadásban. Jézus ennek ellenére nem javítja ki őket, nem tárja fel kilétét, hanem tanításba kezd: Mózesen, majd az Ószövetség prófétáinak jövendölésein keresztül mutatja be, hogy Messiássá csak így válhatott, így teljesedhetett be a jövendölés – ezek a szerencsétlen tanítványok még így sem jönnek rá, hogy ki van velük. Jézus magatartása az, ami ekkor számomra csodálatra méltó: nem mondja el, nem csinál semmi felhajtást, vagy egy-két csodát, hogy bizonyítsa, ki ő, csak mesél és magyaráz minden hókuszpókusz nélkül. A jelenet nagyon életszerű és bevillan a gazdag emberről és szegény Lázárról szóló példázat is. Az út Emmauszig hosszú, és fárasztó, de a tanítványoknak ez az idő sem elég arra, hogy rájöjjenek, ki is a valódi útitársuk. Mégis, valami megragadhatott nekik a tanításokból, mert marasztalják őt, a fáradt, ismeretlen vándort, és étellel kínálják – Jézus persze ismeri szándékukat, és esze ágában sincs továbbmenni, mert tudja, hogy vacsorakor, a kenyér színe alatt fogják őt felismerni – amit látni katartikus élmény. A két tanítvány korábban elmaradt tanúságtétele ekkor végre bekövetkezik, és visszaindulnak Jeruzsálembe az apostolokhoz.
Ahogy átéltem az eseményeket, különösen egy dolog ragadt meg bennem, az a fajta alázatos viselkedés, ahogy Jézus a két (vagyis velem együtt három) útitársához viszonyult. Egyúttal persze valahol mélyen megértem a két tanítványt is, ők ugyanis nem tudják azt amit én, csak a hitükre támaszkodnak, ami nem bizonyul elégnek. Térben és időben ők ott voltak Jeruzsálemben a keresztre feszítéskor, látták, megélték Jézus halálát, de nem volt elég hitük, így hazaindultak, vége a bulinak, menjünk haza. Mi, emberek is ilyenek vagyunk. Mi sem ismerjük fel a jót – vagy legalábbis nem azonnal. Jézus, amikor megjelenik előttük, pontosan azért nem fedi fel kilétét, mert megadja nekik a lehetőséget, a felismerés lehetőségét, hogy ők maguk vegyék észre, ami másnak – nekem, egy külső szemlélőnek – teljesen egyértelmű. A tanítványokban pedig ott volt már valamilyen szikra, mert bár hazaindultak, valahol feladták már, de mégsem küldték őt el, útitársukká fogadták, órákon át hallgatták és behívták magukhoz pihenni, ha nem is ismerték fel a feltámadt Krisztust, felismerték benne a jót. El is küldhették volna, akár az út elején, de nem tették.
Amikor megszólítom őt, azt kérdezem, hogyan volt képes elviselni, hogy nem ismerték fel? Nem volt rossz érzés? Nem fájt, hogy nem látják, ki is ő valójában?A válasz, amit kapok: türelem. Ez az, ami meghozza a felismerés kegyelmét mindannyiunkban. Lehet, hogy valakinek percekre lesz szüksége, míg másoknak órákra, vagy napokra, de megéri várni és kivárni.
A beszélgetésünk után még sokáig elmélkedem a hallottakon, próbálom befogadni, hogy mit is jelent ez most, a jelenlegi élethelyzetemben…
Mindjárt rámsötétedik, régóta nem néztem már a GPS-emre, ahogy újra a bicikliúton dobbannak a lépéseim, ráeszmélek, hogy választ kaptam sok olyan kérdésre, ami az elmúlt napokban megfogalmazódott bennem. Lassan-lassan újra visszatérek a valódi környezetembe, és igen, hazaérek.
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké.
Ámen.
13,02 km 1:22:39 (avg 6:21 min/km)
