Még friss és egyben hihetetlen az élmény és az érzés, és kicsit félek kimondani is, mert a „nagyok” tuti kiröhögnek, de akkor is: ultrafutó lettem.
35 fokban futni őrültség, főleg a 10 és 16 óra közötti intervallumban. A tegnapi versenyen sem a 6 óra, vagy a „Premier Ultrafutó” cím kiérdemléséhez szükséges 50 km lefutása volt számomra az elsődleges kihívás, hanem a dögmeleg. Szeretek télen futni, és a tavaszi-ősz időszak is kedves nekem, de ahogy jön a nyári szezon, a rövidgatya és a trikó, múlik a vidámság – persze a melegre is edzeni kell. Idén ez nem igazán jött össze, mivel az időjárás szeszélye nem kedvezett ennek a felkészülésnek, 3 hete az UB-n még igencsak hűvös volt az idő… Bennem meg napok óta itt volt a para, hogy mi lesz, s bár szoktattam magam a héten az extrém körülményekhez, az egy hét igencsak kevés volt – főleg közvetlenül a verseny előtt. Azért még volt bennem némi remény, mert a hétvégére lehűlést ígértek – sajnos nem jött be, talán vasárnaptól vagy hétfőtől érkezik meg az igazi hidegfront.
És akkor pár gondolat a versenyről:
A pálya 1 km hosszú volt, chip-es rajtszámmal történt az időmérés (ennek örültem, mert készültem vátlócipővel – amit végül nem vetettem be – de ilyenkor a tudat is fontos, hogy nem kell bajlódni a chip fűzögetésével). A régi futós Poláromat vittem magammal, nemcsak az „ideális” pályahossz miatt (értsd: könnyű tempót számolni, csak a köröket kell lenyomni), hanem mert Marik Balázs tanácsait próbáltam maximálisan szem előtt tartani, vagyis laktátküszöb alatti pulzussal (kb. 160 alatt) menni nyugodtan, és a szép GPS-es Nike órámhoz nem kompatibilis a meglévő jeladóm (az új hamarosan érkezik).
Nagyon nagy volt a meleg. 35 fok. Nem volt jó. Ugyanakkor szerencsére a pálya egy része árnyékban volt, így ott legalább nem sütött ránk a nap, viszont itt annyira párás volt a levegő, hogy nehéz volt lélegezni... volt egy gyilkos 300 méteres szakasz, tűző nappal és életmentő mobil zuhanyzókkal. A pályainfókat persze csak a rajt után tudtam meg, mert bár időben érkeztünk a helyszínre, nem fért bele egy laza kör a készülődésbe. Izgultam. Nagyon bennem volt, hogy nem fog sikerülni végigfutni, és ki fogok állni, ugyanakkor azt is tudtam, hogy meg fogom tenni ezt a lépést, ha szükségesnek érzem, hiszen az egészség mindennél fontosabb.
Rajt előtt felolvasták a nevem (és a többi premier jelöltét is persze) és amikor azt is hozzátették, hogy DK Team, mindenki elkezdett tapsolni – páran be is szóltak, hogy nekem van a legnagyobb szurkolótáborom :-) akkor már tudtam, hogy meg fogom csinálni.
Lazán indultam, néztem a pulzusom, és belőttem 155-156-ra, 6:40 körüli km-eket mentem, eleinte minden második körben ittam, aztán az első óra után már minden körben. Iso és víz, aztán dinnye (olvastam valahol, hogy a görögdinnye összetétele megegyezik az izotóniás italokéval). 10 km után levettem a pulzusmérő pántját – kezdett kényelmetlen lenni, talán „pszichésen” is szorított, sokkal jobb lett utána, és vissza is vettem a kicsit a tempóból, „beszélgetősre” , biztosra akartam menni. A frissítés sok időt vett el a futásból, de tudatosan csináltam, és ez a tudatosság nagyon kellett. Volt olyan kör, hogy 2-szer 1 dl iso és 1 dl víz lement, de minimum 1 dl víz mindig megvolt. Fejben ott voltam nagyon, nem volt gond az első tíz kilcsivel, pedig általában szokott lenni, ennyi kell, amíg „bemelegszem”. Az első és a második óra végénél kis felüdülés volt, hogy az 1 és 2 órás számban versenyzők lejöttek a pályáról, bár igazából nem zavartak a gyorsabb futók, mert tudtam mit akarok, és akkor és ott csak ez számított. Igazából a 3-4. óra volt az, amit nem igazán élveztem, ekkor 7-7:20 perc körüli tempót toltam, de tudtam, hogy nem lehet nagy baj, mert éreztem, hogy bőven a laktátküszöb alatt vagyok, közben néha ment egy kis beszélgetés, hajrázás és „hogy vagy”. Szolnokról volt 2 lány rajtam kívül, Anita és Andi, furcsa volt, hogy a verseny alatt nem sokat találkoztunk, nagyjából egy tempóban mehettünk a pálya más-más pontján. A három másik DK-s közül Ádi és Zoli 12 óráztak, Roland pedig „rohant”, de azért pár métereket tudtunk egyeztetni. Kicsi, családias verseny volt, ismertem már néhány nagy ultrást névről, furcsa volt közöttük futni…
A 3 óránál vetettem be a titkos fegyvert, a szárított mangót, nekem ez a „zselém”, telitömtem a futógatyóm zsebét, aztán szépen elkezdtem (volna) rágcsálni, de a kivehető fogszabályzómmal nehezen ment…
Megpróbáltam, de megijedtem, hogy véletlenül lenyelem a fogszabit és megfulladok (nem tudom lehetséges-e egyáltalán, de 3 óra futás után minden lehetségesnek tűnik). Következő körben tehát kivettem és elraktam (kb. 9 perces kör lett), és toltam a mangót. Innentől kezdve a mobil zuhanyzókat is használtam, mert iszonyatosan meleg volt, és éreztem, hogy nagyon felhevültem. Többnyire 2 körönként álltam be a víz alá, és indult a vizespóló verseny… eleinte még tudtam figyelni rá, hogy a cipőm ne legyen vizes, de később ez már nem jött össze. Fejben ott voltam, és beállítottam egy jó kis rendszert: kör elején frissítés, az iso helyben, a vízbe 2 jégkocka, a vizet leiszom, a jeget meg viszem magammal kézben – hűtésnek. Kör végén zuhany – ha kell. Lassan a 4 órás viadalnak is vége lett, ismét kevesebben lettünk a pályán – és már csak 1/3 volt hátra. Ekkor 35 km-nél voltam, 2 óra alatt kellett 15-öt futni, úgy, hogy fizikailag és pszichésen is teljesen jól voltam. Ráadásul tudtam, hogy egy kecskeméti DK-s, Kata, 5 óra körül jön fényképezni és szurkolni, ehhez is elkezdtem lassan visszaszámolni. Jó kis meglepetés volt, amikor bő félórával korábban megjelent. Nem találkoztunk még személyesen, nem tudom, mennyire nézhettem ki borzalmasan, de nagyok kedves és segítőkész volt, itt is köszönöm neki még egyszer, hogy eljött. A 40. kör után már biztos voltam benne, hogy amennyiben nem történik semmi rendkívüli, tényleg meglesz az 50, de továbbra is nagyon figyeltem magamra, tartottam a sajt szabályaimat, nem hagytam ki frissítést, és a zuhany kihagyásával sem akartam időt spórolni, emiatt bukni a célomat felelőtlenség lett volna. Maratoni részidőm 4:45:42 – a körülményekre való tekintettel azt mondom, nem is olyan rossz, futottam már rosszabb Spar Maratont :-)
A 48. kör kicsit érzelmesre sikerült, mert itt már tudtam, hogy innentől kezdve nem lehet elvenni tőlem azt, amiért jöttem. Ott volt a két oldalamon Petra és Kútvölgyi Andi, na és persze Koór Béci tekert mellettem a bringán – mindez sajnos csak fejben…. Köszönöm, mert veletek lett meg az 50, sőt, még több is, a vége pontosan 51, 314 km lett.
A verseny végére a cipőm csuromvíz volt, szinte teljesen átázott, de semmi vészes sérülés, és egy-két kisebb kidörzsölődés és picit merev végtagok a záróegyenleg.
Amit a legnagyobb pozitívumként éltem meg, az az, hogy holtpont nélkül futottam végig a 6 órát, amihez elengedhetetlen volt a hit és emellett a tudatosság, amit már említettem. Más körülmények között azt mondanám a 7 perc körüli tempóra, hogy nagyon gyenge (az UB-hoz viszonyítva különösen), de ilyen körülmények között elsődleges szempont volt a túlélés.
Ne kérdezzétek, mi lesz ezután. Fogok még 6 óráson indulni – a Suhanj!6-ra már be is nevezetem, kevésbé extrém hőmérsékleti viszonyok között is szeretném látni, mit tudok.
6:00:00 - 51,314 km (avg 7:01 min/km)
