Szombat reggel van, egy hét gyermekzsivaj után  - és egy hét családi nyaralás előtt - nekiindulok. Egy laza, kocogós tizest tervezek.

Néhány lépés után már mögöttem van a Zalavár tábla, majd 2 km után ráfordulok egy földútra.

Furcsa a csönd, amit csak a futócipőim ütemes dobogása tör meg, idegennek érzem magam itt kint neonszínben, de mégis, mintha ide tartoznék. A jegenyesor árnyékából elő-előbukkanó reggeli nap melege kellemesen simogatja a bőröm. Számomra teljesen új színek és illatok vesznek körül, ilyen felszabadultan régen futottam már. Élvezem a magányt. A csönd már nem csönd többé, meghallom az apró zörejeket, a rovarok zümmögését, a madarak énekét, elmerülök ebben a csodálatos világban. Hihetetlen dimenziója ez a boldogságnak, köszönöm, Istenem, hogy felnyitottad a szemem és megmutattad, ilyen is létezik.

Nem nézem az GPS-emet, fogalmam sincs, milyen tempóban futok, csak azt szeretném, ha ez az érzés örökké tartana... Ha megtehetném, futnék tovább, amerre az út visz, de aztán sajnos mégis fordulnom kell, nincs nálam víz és gondolnom kell a hazaútra is. Kicsit ráhúzok azért, mert jó nagyon, ahogy el tudok szakadni a világ zajától. Egyáltalán nem sietek vissza a táborba, próbálom minél tovább magaménak tudni ezt az érzést, és tudom, hogy sokáig fogok emlékezni erre a határtalan szabadságra, belekapaszkodni, hogy erőt adjon, amikor szükségem lesz rá.

11,89 km 01:14:33 (avg 6:17 min/km)