...és újra hétvége. Jó egy kicsit itthon, Szolnokon lenni, megállni egy pillanatra a már-már megszokottá váló pörgésben. Jövő héten maratont futok, 21 km a terv mára, de valahogy nincs kedvem nekiindulni. Élvezném inkább az otthon melegét.
Mégis, összeszedem magam. A Nap gyönyörűen süt, hirtelen ötlettől vezérelve sortot veszek fel, ami már vagy egy éve nem volt rajtam, belenézek a tükörbe és minden hibám ellenére tökéletesnek látom magam.
Nekiindulok. Az első pár kilométer – szokás szerint – gyötrelmes, a Nike Free-t választottam, elszoktam tőle, kicsit szitkozódom is, de aztán, varázsütésre, már semmi sem zavar. Nem indítottam stoppert, nem nézem a pulzusom, csak élvezem, hogy vége a télnek, hogy a napsütés egyszerre melengeti az arcomat és a szívemet. A madarak énekére figyelek, és arra, ahogy ütemesen dobolnak a lépteim a bicikliúton valahol Szolnok és Rákóczifalva között. Minden annyira egyszerűnek látszik most, és megértem, hogy tényleg, minden pontosan ennyire egyszerű. Egy pillanatra szeretnék költő lenni, mert elmondhatatlan, amit érzek. Egyetlen másodpercre megérint a végtelen, megérint Isten feltétlen szeretete, ahogy Izajás próféta is megírta: „Lelkem ujjong az én Istenemben” (Iz 61:10).
Futok tovább, viszem magammal ezt az érzést. Szeretném, ha nem kellene soha megállni, hogy mindig, mindenkor ennyire szabad legyek.
Észrevétlenül telik el több, mint 2 óra. Meg kell állnom, mert hazaérkeztem.
