Újra lefutottam 42,195 km-t.
Leírni ezt olyan egyszerű, és talán sokan azt gondoljátok, a maratonfutás nem is olyan nagy dolog. Mégis, számomra minden egyes maraton, legyen az verseny, vagy edzés, egyben egy-egy hatalmas küzdelem is. A korlátokat feszegetni, és bebizonyítani, hogy lehetséges kézben tartani az irányítást a testünk felett: erre talán csak a szuperhősők és a hosszútávfutók képesek.
És hogy milyen érzés volt a tavaly feladott távot teljesíteni? Néhány ponton tisztán felvillantak bennem a tavalyi emlékek, voltak azonban olyan szakaszok is, amelyek teljesen kiestek. A 25. km-nél lévő emelkedőre azért egészen jól emlékeztem, élmény volt rá újra felkapaszkodni. A frissítőpontokon figyeltem a megfelelő hidratálásra, így nem volt gondom a szokatlanul meleg, napos, idővel sem. Az utolsó 6 km nagyon-nagyon hosszúnak tűnt… pont ezért talán újabb megerősítés volt arra kérdésre, hogy jól döntöttem-e tavaly, amikor abbahagytam?
A cél előtt néhány száz méterrel euforikus érzés öntött el, mert úgy érzem teljesítettem azt, ami 2014-ben elmaradt, a befutóéremmel a nyakamban újra szuperhősnek érezhettem magam: ha egy év elteltével is, de célba értem Balatonfüreden.
