Jópár hónapja beneveztem a Suhanj!6-ra (6 órás éjszakai jótékonysági futóverseny). Akkor még nem tudhattam, hogy nemcsak az éjszakai futás nem lesz ismeretlen számomra, hanem egy hatóráson is túl leszek már, mire elérkezik a rajt ideje, augusztus 10-e éjfél.

Az éjszakai futással, és a fejlámpával kapcsolatban voltak fenntartásaim (vagy félelmeim?), bár tudtam, hogy az, ami az UB-n történt (parázás), itt nem fog előfordulni, hiszen egy 2x1 km-es pályán kell futkosni fel s alá (így egy kör 2 km). Az is foglalkoztatott elég sokáig, hogy a biológiai órámat hogy fogom tudni majd átállítani, de szerencsére pont előző éjjel (magyar idő szerint fél kettőkor) kezdődött meg a kedvenc amerikai foci csapatom, a New England Patriots számára az NFL Preseason, így hajnali háromnegyed ötkor kerültem ágyba (kicsit nyögvenyelősen, de 31-22-re a levertük a Phiadelphia Eaglest). A szénhidrátfeltöltés Pomázon, családi körben kifejezetten jól sikerült, és jó hangulatban indultunk neki Szigetmonostornak fél kilenc körül két bátyámmal, Szabolccsal, aki szintén egyéniben nyomta le a hat órát, és Ferivel, aki az  „én nem futok, de elviszlek titeket” álláspontját a helyszínre érkezésünket követő 5 percben megváltoztatta, és bevállalta egy DK-s váltó utolsó másfél óráját.

Tetszett nagyon a helyszín, rengeteg ismerős arc, szerintem a résztvevők mintegy fele DK-s volt, de ott volt teljes márciusi római csapat és az UB-s váltónkból is csak egy srác maradt távol (igazoltan). Szóval volt nyüzsgés, aztán készülődés, öltözködés stb. Magam is meglepődtem, szokásommal ellentétben mennyire nem izgulok, ami talán azért volt, mert tudtam, ez a verseny is csak egy lépés a márciusi Balaton Szupermaraton felé. Gyakorlatilag edzésnek tekintettem, célom elsősorban a (belesétálás nélküli) teljesítés volt, és a körülményeket figyelembe véve kb. 50 km-t terveztem (az OptiVita tempóját úgy gondoltam, fogom tudni most is hozni).

Szabi mellett rajtoltam, és kb. 2 körig együtt is futottunk, aztán tettem egy rövid technikai kitérőt (ugyanis a hidratálás is sikeres volt). Kicsit nehezen pörögtem fel, az első óra mindig nehézkesen indul nálam, de végül is hamar eltelt. Figyeltem a frissítésre, minden körben ittam egy kis folyadékot, aztán szépen lassan, ahogy a második óra is a végéhez közeledett, már egy kis szilárd táplálékot is elkezdtem bevinni.

A hangulat fergeteges volt! Rengetegen szurkoltak, biztattak a pályán és a pálya mellől is (egyszer majdnem szívrohamot kaptam, mert miközben befelé figyeltem úgy rámkiabált egy bazi hangos kereplővel a kezében valaki, hogy majdnem a Dunában landoltam). Néha egy kis beszélgetés is segített abban, hogy jobban múljon az idő, és a frissítőponton a lányok hihetetlen energiával öntötték a lelket minden résztvevőbe.

Egy bajom volt az egész versenyen, a sötét :-D Óvatos tempót diktáltam, és a fejlámpám is kellő fényt adott, hogy lássam az utat magam előtt, de a szemben haladók lámpája rettenetesen vakított. Próbáltam persze nem belenézni, aztán taktikát váltottam, és lehajtott fejjel futottam pár kört, de Szabolcs, akivel ismét „összefutottam” („Te Köcsög, leköröztél?”„Á, dehogy, te köröztél le!”) felvilágosított, hogy ez egyáltalán nem tesz jót a nyakamnak, úgyhogy félig vakon („Blinded by the light”, dúdolásztam magamban….), de rendületlenül futottam tovább. A negyedik óra, na az kegyetlen volt. Először is sikerült elbénáznom a frissítést. A banánok mellé még egy fél csomag szárított mangót is magamba erőltettem, és ezt leöblítettem egy pohár iso-val (a kék Gatoradet ezek után messzire kerülöm, amíg tehetem). Párszáz méter után sikeresen felkavarodott bennem a cucc, és majdnem viszontláttam…. Két kör szenvedés után úgy éreztem, kezd rendbejönni a gyomrom, de innentől kezdve maradtam a víznél és a saját „koktélnál”. Valahogy az idő sem akart múlni, de tudtam, amint eltelik a negyedik óra, a hátralévő kettőt könnyen be fogom húzni. Ekkorra már a fejlámpám is rettentően kezdett idegesíteni, mintha szorított volna a pántja, de nem mertem lazítani rajta, nehogy lifegni kezdjen. Szóval voltak gondok, de szép lassan csak letelt a negyedik óra is, innen már gyerekjáték volt az egész. Nagyon örültem, hogy a GPS-em és a pálya hossza teljes összhangban van, és gyors fejszámolás után tudtam, hogy meglesz az 50, sőt, 2-3 km-rel több is, ha az utolsó órában kicsit belehúzok. Belehúztam. Mivel már virradt, így a lámpámtól és a sapkámtól egy laza mozdulattal megszabadultam (a saját frissítők között landoltak). Ekkor már a Zsigri család teljes jelenlévő állománya a pályán volt, Feri elég jól nyomta, vártam is, hogy leelőz, de aztán nem ért be. Az utolsó 7 km-em 6 percen belüli átlaggal mentem (ami 5 óra futás után nem olyan rossz), így a „dudaszó” után 53,11 km-nél fejeztem be a versenyt (a GPS-em szerint, a hivatalos eredményt még nem tudom).

Jó volt megállni, aztán leülni, éhes egyáltalán nem voltam, de azért magamba erőltettem egy kis szénhidrátot. Pakolászás, fotózás stb. (a tombolán megnyertük a fődíjat, egy Garmin futóórát, de 3 másodperces egyeztetést követően felajánlottuk másnak, igazából egyikünknek sem volt rá szüksége – ezen többen le is hidaltak).

Igazán jó kis verseny volt, a pomázi visszatelepülés után az adrenalin még pár órán át ébren tartott, minek eredményeképpen friss bundáskenyérrel a pocimban feküdtem le aludni délelőtt fél tízkor…

 53,11 km 05:59:56 (avg 6:47 min/km)