(Az ignáci szemlélődés imamódszeréről, illetve hogy az hogyan próbáltam futás közben megvalósítani futás közben, egy korábbi bejegyzésemben írtam már, ezért most csak magáról az a tapasztalatokról számolok be.)                                                                                              

"A kafarnaumi százados

 ⁵Amikor beért Kafarnaumba, egy százados járult eléje, kérve őt: ⁶"Uram - szólította meg -, szolgám bénán fekszik otthon, és rettenetesen kínlódik.” ⁷"Megyek és meggyógyítom” - felelte neki. ⁸A százados ezt mondta neki: „Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul! ⁹Magam is alárendelt ember vagyok, s katonák szolgálnak alattam. Ha azt mondom az egyiknek: Menj el! - elmegy, a másiknak: Gyere ide! - odajön hozzám, vagy szolgámnak: Tedd ezt meg! - megteszi.” ¹⁰Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott és kísérőihez fordult: „Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet. ¹¹Ezért mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában, ¹²az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” ¹³A századosnak pedig ezt mondta Jézus: „Menj, legyen úgy, ahogy hitted!” A szolga még abban az órában meggyógyult."

Nem titok, hogy ez a kedvenc szakaszom a Szentírásban, és ma délután végre lehetőségem is adódott rá, hogy egy picit más megközelítésben is átéljem. Bár nagyon jól ismerem ezt a részt, az indulás előtti előkészület részeként jópárszor átolvastam, lassan, figyelve a legapróbb részletekre is.

Kihalt volt az út, csendes, így a bevezető imádság és a belső csend megtalálása egyáltalán nem volt nehéz. Először a szívverésemet figyeltem, melynek minden egyes dobbanása Isten teremtő erejének bizonyítéka, majd a légzésemet, ahogy minden egyes levegővételnél magát az életet lélegzem be. Kiszakadva a külső környezeből, az alázatra való képesség kegyelmét kértem Istentől, úgy, ahogy arra a római százados is képes volt.

Magam elé idéztem Kafarnaumot, ahogyan tavaly ősszel láttam.

Ebből a képből egyszerre valóság lett, a romokból virágzó város nőtt ki, és a város szélén, a lemenő nap fényében ott volt a százados. Hatalmas, kemény, szigorú ember, megjelenése tiszteltet parancsol, de türelmesen vár az érkező vándorra. Amikor Jézus megérkezik, hatalmas a kontraszt a két alak között, Jézus törékeny, és eltörpül a katona mellett. Amikor az kérésével hozzá fordul, szinte meghajol. Szavai határozottak, és nem fél kérni, bár tudja, pogányként nem méltó arra, hogy kérése meghallgatásra találjon, de ő még is ott van, és egy zsidótól kér, pogány létére hisz abban, hogy képes lesz szenvedő szolgáját meggyógyítani. Tiszta, logikus magyarázata sem fedi el azt a mély alázatot és hitet, amely maga is csoda. Jézus is csodát tesz, meggyógyítja a szolgát, úgy, ahogy a százados mondja, anélkül hogy a közelébe menne.

Hit és alázat. Ez a kép fogy meg a jelenetben. „Nem vagyok méltó” – ismeri el a kemény szívű katona, akire egy század római katona néz fel, akinek parancsait kérdés nélkül követik. Ő sem kérdez, és ő is felnéz Jézusra. Tudja, nem méltó arra, hogy kapjon, és mégis kér, bár nem magának, hanem bénán fekvő szolgájának. Azzal, hogy a város szélén várja az érkező Messiást, és hisz benne, hogy képes csodát tenni, tanúságot tesz mellette.

A kafarnaumi százados alakjában egy kicsit magamat is látom. Mint ahogy őbenne, bennem is ott van a keménység mögött a tiszta, megkérdőjelezhetetlen, mindenkor felvállalt hit. De van-e bennem kellő alázat? Min változtassak, hogy legyen?

Miközben a jelenet hatása alatt álok, egy kérdés szakad fel belőlem, mélyről, öntudatlanul, reszketve: Istenem, ha a szolga ilyen egyszerűen meggyógyulhatott, miért nem gyógyulhat meg mindenki?

Jézustól ez a válasz érkezik: Ők már velem vannak. Tudom, mit teszek. Ne csak akkor higgy, amikor adok, hanem akkor is, amikor elveszek.

Szavai a hazavezető úton végig elkísérnek, mert már hazafelé tartok, aztán hamarosan hazaérek.

Ezen az úton ismét válaszokat kaptam, bár tudom, nem vagyok méltó még kérdezni sem.

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké.

Ámen.

 9,56 km 1:02:25 (avg 6:32 min/km HR: 141)