Nincs elég időm futni.

Szeretem a hosszabb távokat, de annyi minden van most az életemben, ami miatt nem szánhatok elég időt rá… annyira jó volt az elmúlt hét, szabadság, öt félmaraton a Szajna-parton, de itthon ezt nem lehet, nincs időm semmire… Vagy mégis?

Csütörtök kora délután van, a franciának vége, leblattyogok a 400 méteres pályára, kellemes futóidő, 18-20 fok, nem esik, de tuti fog, azt ígérték…. fáradt és nyűgös vagyok, megvisel a kialvatlanság, nincs kedvem nekiindulni, már gondolatban keresem, hogy milyen kifogások jöhetnek szóba, miért nem csináltam meg, amit elterveztem.

400 méteres pálya, unalmas a körözés…. Az első 4-5 km borzalmas, pedig jól tűröm a monotonitást, most mégis kínszenvedés minden méter, próbálok ellazulni, de nem megy. A jövő keddi franciavizsga jár az eszemben, futás helyett tanulnom kellene inkább… Szombaton még Krisztus misztériumból is vizsgázom! – jut eszembe, és kétségbeesetten próbálom felidézni a Szentlélek ajándékait, magam elé képzelve a Magyar Katolikus Egyház Katekizmusának kompendiumát, valahol a végén van, a nyolc boldogság után egy felsorolás… de nem ugrik be semmi. Ezután a latin névszóragozásnak próbálok nekifutni fejben, de összezavarodik minden, és persze ráparázok az Egyháztörténetre is, mert még nem adtam be a dolgozatomat, szóval egymerő kudarc vagyok, egy Dagadt Köcsög, és még futni sem tudok rendesen.

Minden egyes kör végénél hívogat a lehetőség, hogy hagyjam ott a fenébe a pályát, már unom úgyis  az ismétlődő táját, nem is táj ez, csak az őrbódé, a teniszpálya, meg a kiképzőközpont sivár épülete. Különben is, mintha zsibbadna a jobb lábam, nem is, a bal térdem az, ami fáj. Kész vagyok teljesen, várom, hogy csippanjon az a rohadt GPS a kezemen minden elszenvedett kilométer után, de csak nem akar… és erről a csippanásról eszembe jut a 6 napos verseny Balatonfüreden, ott igaz, 900 méteres volt a pálya, de több százszor futották végig a srácok, ha ők bírták, akkor én is lenyomok itt ötvenvalahányat, de ezt kiszámolni is hosszú másodpercekig tart szegény, elfáradt kis szürke agysejtjeimnek. Összeszorítom hát a fogam, és futok tovább. Talán a hetedik kilométert taposom, amikor a gondolataim teljes káoszából teljesen váratlanul Kovács Ákos versének sorai villannak be kristálytisztán:

Bennem van Jézus
Bennem van az ördög,
Csak rajtam áll
Hogy hogyan döntök

Hogy taxisofőr
Vagy fejvadász
Vagy lángoló tekintetű Messiás
Hogy gyilkos

Vagy költő

Vagy lelkész leszek
Nincs közötök hozzá
De
Segítsetek

És ekkor valami történik.

Jöttök, és segítetek.

Igen, jön Ádi, mosolyogva, az 503 kilométerével (ami neki kudarc), és jön Kútvölgyi Andi, aki olyan erőt tud adni, mint senki más, úgy, hogy nem is ismerem… és persze Béci, aki olyan szerényen adja elő, hogy ledobott magáról 50 kilót, mintha elnézést kérne. Evire gondolok, aki nem futhat, és mennyire örülne, ha most itt kocoghatna helyettem, én meg mint egy lúzer, csak rinyálok. És persze eszembe jut a hihetetlen Lubics Szilvi, aki a praxisa és a családja mellett is tud időt szánni az edzésre, és Erőss Zsolt, aki fél lábbal is ment, és csinálta amit szeretett… Reggel is róla beszélgettem Philippel (az anyanyelvi tanárral), és a katonai hegymászásról –  villan be, talán mégsem lesz annyira gáz ez a kedd,  ha erről a témáról tudtam beszélni franciául, egy bemutatkozás meg egy kis katonai rizsa csak menni fog… a latin meg semmi a francia után, különben is már megcsináltam és elküldtem az összes feladatot, tuti, hogy a csoporttársaim a felénél sem járnak még. Az Egyháztörit meg megírom ma este… Megnyugszom, lecsillapodnak a kavargó gondolatok, és ráébredek: ezt nektek köszönhetem. És már a Szentlélek ajándékait sem próbálom felsorolni, mert tudom, hogy ezek az ajándékok ott vannak bennetek egytől-egyig, és rajtatok keresztül remélem egy icipicit bennem is. Rápillantok a csuklómra: már 14 km-nél járok, nem is hiszem el, aztán körbenézek, és hirtelen nem tudom, a pálya melyik pontján vagyok, csak azt tudom, hogy futok, és hogy nem vagyok egyedül.

Már nem is gondolok semmire, megyek az utamon, és érzem Isten jelenlétét, itt van velem, mindig is itt volt persze, csak nem rá figyeltem. Elszégyellem magam, és megköszönöm azt a sokat, amit kaptam, és nem értem, hogy nem vehettem észre, mennyi minden az, ami nekem jutott, más jobban megérdemelné. Imádkozom az agydaganatos Csabáért, az egyik DK-s sógoráért, és a lányért, aki a sugárkezelés közben is kitart, talán nem is veszi észre, mennyire erős.

A hátralévő hét km mintha egy szempillantás alatt telne el, mégis egy örökkévalóság, de jó ez most, minden a helyére kerül, élvezem a futást és élvezem az életet.

Megint futottam egy félmaratont.

Köszönöm DK Team.

Köszönöm, Istenem.

21,2 km 2:13:44 (avg 6:18)