Egy-egy DK-s futómez érdekes reakciókat tud kiváltani belőlünk: ha meglátjuk benne egy futótársunkat, ismeretlenül is hajrázunk neki; a célvonalban, majd a beszámolókat olvasva pedig összeszorul a szívünk: újabb Dagadt Köcsögnek teljesült egy álma... Több ez a póló, mint egy neonszínű ruhadarab mindenféle furcsa feliratokkal: összeköt és büszkeséggel tölt el minket, akár az első néhány bizonytalan méterünket tesszük meg benne, akár az ultrafutás ismeretlen, de mégis hívogató világa felé vágyódunk. A mi büszkén viselt egyenruhánk ez.

Én a Nike félmaratonra mégis félretettem ezt az egyenruhát, és egy másikat választottam. Azt, ami kevésbé rikító, mégis sok másik társammal összeköt, és elmondhatatlan büszkeséggel tölt el minden alkalommal, amikor viselem. Ha nincs rajtam, akkor is része az életemnek, mert nem lehet csak úgy „szögre akasztani”. Mondhatnám, hogy egy „sima” félmaraton nem jelent már számomra igazi kihívást, de eszem ágában sincs ilyet mondani. Aki fut, az tudja, hogy minden edzés, minden verseny, sőt minden pihenőnap (sajnos néha ezek a leginkább) kihívást jelentenek. Hiába a rutin, az évek alatt lefutott kilométerek ezrei, az elkopott talpú futócipők, mégis, amikor elindulok, az mindig egy újabb kihívás.

Kérdeztétek: nem volt meleged? De, melegem volt. Nem volt merev a bakancs talpa? De, az volt. A megtett 21 km alatt egyetlen méterre sem nem felejtettem el, hogy ez egy legyőzhető távolság - és legyőztem.

Nem versenyezni mentem, bár akár mehettem volna, hiszen két héttel ezelőtt a Zagyvamenti maratonon 2:03 körül volt a fémaratoni részidőm, és ki nem akar egy új, két órán belüli PB-t? Én most nem akartam, mégis, túl gyorsan indultam, megfeledkezve arról a tempóról, amit a felkészülés során próbáltam berögzíteni. 10 km-nél épphogy a 6 perces tempó fölött voltam, de megláttam, hogy a pulzusom  - a rakpart, a meleg, meg persze a lábamat egyre inkább lefelé húzó bakancs hatására  -  jócskán 170 fölött van, pedig nem nagyon szoktam még 160 fölé se vinni. Tudatosan visszavettem a sebességből. Kocogás közben bezsebeltem az elismerő megjegyzéseket, pár szót váltottam a körülöttem lévőkkel, és próbáltam lelket önteni a sétáló, fáradó futótársakba. Jó volt nagyon. Nem fájt semmim, próbáltam laza maradni, az élményre koncentrálni. Sikerült.

Figyeltem a frissítésekre is, minden ponton ittam és a táv felét követően ettem is (amikor a verseny után megmérettem a vércukorszintemet, és megkérdezték, mikor ettem utoljára, csak ennyit tudtam válaszolni: folyamatosan!)

A Nyugati téri felüljárónál a DK Team titkos akciója részeseként hatalmas öröm volt átadni a minket évek óta, töretlenül bíztató Monspart Saroltának egy szál rózsát a huszonnyolcból, aztán a hátralévő 3 km már olyan volt, mintha hazamennék.

21:06 km 2:17:30 (avg 6:32 min/km, HR:170)