Imádságra, Istennel való kapcsolatunk ápolására időt találni nem is olyan egyszerű feladat. Összekapcsolni mindezt a futással, furcsa lehet azoknak, akik a sportban csak a szenvedést látják, de ha képesek vagyunk ilyenkor is egyfajta meditatív állapotba kerülni, akkor sok mindent meg lehet tapasztalni - az ignáci szemlélődéssel összekapcsolt futásaimról korábban írtam itt és itt.
A rózsafüzér, mint imádság egy meditatív jellegű ima. Sokan csak a monotóniát látják benne, ami megkérdőjelezhetetlen, de pontosan az imádságok ismétléséből adódó a monotónia az, ami segít eljutni abba az állapotba, hogy el tudjunk szakadni a földi dolgoktól. Nem csak az 53 eldarált Üdvözlégyről szól, hanem annak időtlenségéről, és arról,hogy Istenre emelve a tekintetünket meg tudjuk-e nyitni a szívünket.
Ma futás közben mondtam el egy rózsafüzért. Nem először már, így tudtam, hogy icipici technikai segítségre lesz szükségem (bevallom, nem tudom fejből rózsafüzér-titkokat), illetve már azt is tudtam, hogy melyik rózsafüzérem az, ami méretben és kialakításban is megfelelő erre a célra.
Elindulni és ráhangolódni, gyorsan és zökkenőmentesen ment. Nem tudom, a külvilág mit észlelt abból, hogy én most csak testben vagyok jelen, többen rám köszöntek... nem is emlékszem, sikerült-e legalább visszaintenem, de persze ez nem is számít. A tér és az idő megszűnt, nem számított, hogy hányadik kilométernél járok, hogy milyen a tempóm, és az sem, hogy mit gondolnak rólam azok, akik látnak vagy hallanak.
Őszintén feltárulkozni és Vele lenni, egészen különleges élmény volt, most is, mint mindig.
4,76 km 30:56.46 (avg 6:30 min/km, HR 140)
