Így futok én

Nem titok, hogy a 2. és 3. napi megzuhanások után úgy döntöttem, a vasárnapi távon nem indulok el. Azt hiszem, az "igazi' futók megértik ezt, hiszen előbb-utóbb mindenki kerül hasonló helyzetbe. Bár már sok sajnálkozó és becsmérlő megjegyzést kaptam (besztof: "hallom feladtad", "néztük, hogy milyen lassan futsz") azért volt jónéhány olyan szívet melengető reakció is, ami mélyen meghatott (Sáringer Zoli letérve az útvonalról odafut hozzám, és puszit ad).

Ugyanakkor nagy ultrások jöttek oda hozzám vasárnap délután, és őszintén a szemembe nézve gratuláltak a döntésemhez. Ők, azok, akiknek nem kell magyarázkodni. Most is azt mondom: igen, megérte indulni. Nem bánom, hogy nem mentem tovább, és ebből is tudok további erőt meríteni.

Én elégedett vagyok, mert futottam összesen 137,49 km-t, 17:24:50 alatt (átlag 143-as pulzussal és 7:36-os tempóval).

Amire viszont oltári büszke vagyok, hogy a csapatunk többi tagja célba ért: Szabolcs és Sorbán doki sikeresen lenyomta egyéniben a teljes távot, Móni & Magnus pedig párosban hódította meg a Balatont.

Külön köszönet illeti meg Gyurit, amiért 4 napon keresztül rendületlenül bringával kísért minket, és Csabit, amiért autóval nyújtott pótolhatatlan támogatást....

Mi mást mondhatnék: felejthetetlen élmény volt. "Jövőre nem jövünk." (És a bejgli nem süti).

Tegnap nem tudtam bejelentkezni Badacsonyból, hiszen nemhogy internet, de térerő sem volt. Meg kicsit gyengécske is voltam (erről majd később), hiszen Fonyódtól Szigligetig 52,9 km-t kellet lefutni. Nem tudom, az ország többi pontján mennyire érződik, de itt iszonyatos hőség van, tűző nap szinte folyamatosan. Tudom, milyen fontos a hidratáltság, nyomtam is folyamatosan csütörtökön és pénteken is, ennek ellenére péntek estére megzuhantam. Napszúrás, vagy hősokk vagy vmi ilyesmi, még jó, hogy van velünk két orvos. Szabi azt mondta, no para, fekvés, sok víz, láb felpolcol. Enni is csak nagy nehezen sikerült (mert kellett). Ami nálam már tényleg a véget jelenti.

Az igazság az (mostmár el merem mondani), hogy iszonyatosan éreztem magam. Azt hittem, ez lesz a verseny vége, mert nem hittem volna, hogy megérem a reggelt jobb lesz.

És mégis jobb lett, ma reggelre teljesen  jól éreztem magam, egyedüli parám a szintidő volt, gyakorlatilag a maratoninál valamivel  hosszabb távra (43,6 km amiben azért van némi szintemelkedés is), csak 5 óra 47 perc a limit.

Ahogy előző nap is, a frissítőpontok szintidejét a kézfejemre írtam, hosszú fehér futófelsőt vettem fel és bár az előzőekben Gyuri szorgosan 2-3 km-enként ellátott folyadékkal, most egy kulacsot is vittem magammal, hogy folyamatosan hidratáljam magam. A rajt után a szintidőhöz igazítottam a tempót, figyeltem a pulzusomat és minden km-nél lement jónéhány nagy korty, illetve PowerBart is nyomtam 10 km-től. Ma sajnos még kevesebb árnyék volt az úton, mint tegnap - ha volt egyáltalán, és sajnos hiába ittam (számoltam, legalább 3 liter lement) folyamatosan szomjúságérzet gyötört. Úgy éreztem, hiába iszom, nem leszek jobban hidratált, és nem akartam úgy járni, mint tegnap, ezért nagy nehezen (na, nem olyan nagyon nehezen, mert már a felkészülés során számoltam ezzel a lehetőséggel), úgy döntöttem, kiszállok. A 30,5 km-es pontttól még kocogtam egy kicsit, de utána mondtam Gyurinak, hogy szóljon a többieknek, vegyenek fel a köv. frissítőponton.

36 km-nél vártak rám, szerencsére nem aggódtak nagyon (vagy legalábbis nem mutatták). Nem könnyű egy ilyen döntést meghozni, főleg, mert tudtam, vagyok olyan erős fejben, hogy "bevonszoljam" magam a célba, de ugyanakkor mindennek megvan a maga ára. Ezt kellett tennem, jól döntöttem.

A holnapi indulásommal kapcsolatban lassan döntést kell hoznom, egyenlőre még nem vagyok 100%-on, hőemelkedésem van és ma este sem igazán ment az evés.... Egyébként pedig abszolút nem vagyok csalódott, mert amit tudtam, megtettem, így ne sajnáljatok, hatalmas élmény így is.

Megjegyzés: már tegnap is szarakodott a GPS-em, de ma estére végképp kipurcant.

Egy before kép péntekről:

Egy pedig ma reggelről:

Az edzéseket azért sikerült letölteni:

Rövid leszek, mert már fellőtték a pizsit hálóinget.

Lenyomtuk. Nem volt nagyon vicces, de sikerült megcsinálni,az elvárásaimnak megfelelően. A többiek is remekeltek, és nagyon várjuk a holnapot vasárnap estét.

48,31 km 5:53:04 (avg 7:18; HR 146)

Pár kép a mai napról:

Holnap ez vár ránk:

Kezdődik :-)

(aki nem tudná, ez: http://igyfutoken.blog.hu/2013/08/23/beneveztem_855)

Már csak 10-et kell aludni, és felvirrad a nagy nap, nekivágok a Balaton Szupermaratonnak!

Mivel tavaly augusztusban neveztem, volt időm testben és lélekben is készülni, így ki merem jelenteni, hogy készen állok. Ez nem azt jelenti, hogy simán menni fog, még csak ezt sem mondanám, hogy menni fog, csupán azt: oda merek állni a rajthoz, bele merek vágni, és lesz ami lesz, el fogom tudni fogadni.

Már jónéhány éve koptatom az aszfaltot ahhoz, hogy tudjam, nem ciki abbahagyni, így azt is tudom, hogyha bármi gáz adódik, akkor képes leszek ezt megtenni. Bízom azonban abban, hogy sikerül a szintidő alatt szépen, lassan, ésszel lefutni ezt a "röpke" 196 km-t.

A készülődés is a végső fázisához érkezezett, tesóm, Szabi és egy spanja (Sorbán doki) is egyéniben indul, lesz egy családi párosunk (Fefe és Móni) is, plusz bringás kísérő (Gyuri) és sofőr (Csabi) egészen jó ki bulinak nézünk elébe. Szinte nyaralás. Csak futni ne kéne.

Ma  a Margitszigeten voltam edzeni, próbáltam a kezdő szintidőt - ami az első váltópontig 6:40 min/km-es tempó - belőni.

13,67 km 1:28:41 (avg 6:29 min/km, HR: 166 mostanában párszor össze vissza-mért pulzust az órám, szerintem ez sem pontos)

Eseményinformáció, ha szurkolni jönnél:

http://www.futanet.hu/cikk/7-bsi-balaton-szupermaraton/7-bsi-balaton-szupermaraton-esemenyinformacio

Végre sikerült beszereznem egy pulzoximétert! Az elmúlt napokban hetekben hónapokban nem nagyon figyeltem sem az ébredési, sem a nyugalmi pulzusomat (pedig ez is része kell, hogy legyen a pulzuskontrollnak, ugye-ugye).
Mivel nem szoktam pulzusmérő pánttal aludni, még tavaly letöltöttem egy elvileg és gyakorlatilag is elég pontos app-ot, szoktam is vele mérni, napközben nincs is vele baj, de a reggeli kómában mire

1. eszembe jut, hogy mérni kellene és

2. nyomkodom egy kicsit a telefonom és elindítom az app-ot

addigra már nem is a valós ébredési pulzusomat mérem. Ezt a kis kütyüt pedig csak kiteszem a párnára és reggel rácsíptetem az ujjamra. Míg az app-nál kb. 10-15 másodperc, mire értéket mutat, addig a pulzoximéternél ez gyakorlatilag az indítás után azonnal megtörténik, és folyamatosan mutatja a mért értéket, szóval elég jól el lehet vele "játszani"... A nyugalmi pulzusom tegnap délután 48-50 körül volt, ám egy kis mozgás (pl. a pillanat megörökítése a blog számára) kapásból 10-15-el emelte az értéket, de azért nagy nehezen sikerült lefotóznom.

Ma reggel a tegnapi nyugalmihoz hasonló pulzusértét mértem ébredéskor, ami azt jelenti az álmoskönyv és a családi sámán szerint is, hogy nem is olyan rossz a kardiovaszkuláris edzettségem. Érdekes megfigyelni, hogy pár perc elteltével már tényleg magasabb lesz a pulzus, kivéve persze, ha visszaalszom... Igyekszem majd kipróbálni azt is, hogy spontán ébredésnél milyen értékbeli különbségek adódnak a hétköznap hajnalban legtöbbször szinte sokkhatásúnak nevezhető ébredéshez képest.

(És igen, remélem a szaturációm is ilyen szinten marad).

Egyébként így néz ki a cucc:

Az app-ról is csináltam egy montázst, kávézgatás közben, a pécsi vonatra várakozva. 65.

A futásról azért nem írok, mert egy hete futottam utoljára, akadt némi gyomorproblémám, úgyhogy pihengettem inkább, és leporoltam a kettlebell-eket. Nem akarok se túledzeni, se lesérülni, már csak 4 hét van a BSZM-ig!

Ha valaki néhány évvel ezelőtt az mondja nekem, hogy maratoni távot edzésként fogok futni, tuti elküldöm az elmeosztályra. Ezután a hétvége után viszont lehet, hogy nekem kell majd egy beutalót kérnem?

A múlt heti jól (köszi Ancsur a bíztatást) sikerült hosszú futások után most szombatra 42 km-t ütemeztem be, és hogy a BSZM sorozatterhelésére is gyúrjak egy kicsit, előtte és utána (vagyis pénteken és vasárnap) 21-21 km lefutását terveztem.

Pénteken a meló után megint csak átöltözni és felszerelkezni ugrottam haza, lazára próbáltam venni a futást, mivel még mindig nem vagyok csúcsformában. Ja, és mert tudtam, mi vár még rám a hétvégén. 150-155 közöttire lőttem be a pulzusom, amit sikerült is tartani végig, és azt is felderítettem, hogy az utak tiszták, és akadálymentesek.

21,13 km 2:27:49 (avg. 7:00 min/km, HR 152)

Már előző este elkezdtem ráhangolódni fejben az előttem váró feladatra. Eddig maximum 30 km-t futottam edzésen, maratoni, vagy a fölötti futásom pedig összesen kb. 10-szer volt, úgyhogy kicsit izgultam is. 10.00-ra tettem az indulást, így a kényelmes reggeli készülődés mellett abban is biztos lehettem, hogy még sötétedés előtt hazaérek.

Főként egy dolog aggasztott: a szokásos fordulópontom (15 km) Martfűn van, ezután nem tudtam, hogy mennyi futható út van még. Maximum 2-3 km-t tippeltem, így az volt az eredeti elképzelés, hogy majd elfutok vissza Szolnokig, és a másik irányban teszem hozzá a hiányzó távot. Igen ám, de elég erős leszek-e 34 km után fejben, hogy ne haza vegyem az irányt, hanem menjek tovább? Abban teljesen biztos voltam, hogy fizikálisan nem lesz gond. Indulás után is ezen tépelődtem, aztán persze rájöttem a kézenfekvő megoldásra: Martfűnél teszem bele a távba egy kis oda-vissza ingázással a hiányzó km-eket.

A futás jól ment, a pulzusomat 145-150 között igyekeztem tartani, bár megmondom őszintén, az első 10 km-en nem is nagyon néztem az órára, az utat ismerem annyira, hogy tudom, milyen távnál járok, nem akartam látni a GPS kijelzőjén, hogy mennyire kis része van csak meg a távnak. Fejben 4 db 10,5 km-es egységre osztottam a 42 km-t, ezekhez a pontokhoz terveztem a nagyobb frissítéseket (jól megpakoltam a hátit, a víz mellé teát, Power bart és még bundás kenyeret is csomagoltam). Az első pontot hamar elértem, aztán a másodikhoz kellett a matek: sajna ahogy gondoltam, még plusz 2 km-nyi bicikliút volt Martfűn, aztán befutottam a csőbe egy mellékutcába, „hátha jó lesz”, de egyrészt tök latyakos volt, másrészt meg rövid, így hát kiszámoltam, mennyit kell „ingázni” és fordultam.

Általában az edzéseken elég euforikus érzés befutni Martfűre, hát most ez nem volt az így elsőre. A második frissítőpont után jött az újabb fordulás és ismét vissza, ekkor már jó volt tudni, hogy túl vagyok a felén, és „hazafelé’ futok (holott ténylegesen az ellenkező irányban haladtam).

Az időjárással szerencsém volt, -7 fokban indultam el, és végig fagypont alatt lehetett a hőmérséklet, de nem fújt a szél, és a nap is kisütött néha. Róttam becsülettel a km-eket, és azon gondolkodtam, amit a szolnoki futónagykövetünk, Anita írt a valamelyik nap: a maratoni táv lefutása felér száz gyónással. Bár teológiailag nem tudok egyetérteni vele (hihihi) inkább így fogalmaznék, felér száz lelkiismeret-vizsgálattal. Így, magányosan, a versenyeken megszokott kísérők, szurkolók nélkül pedig különösen. 2-3 óra futás után az ember rátalál önmagára, rátalál Istenre, és sok mindent tisztábban lát. Volt néhány pillanat is, amikor szívesen otthagytam volna az egészet, de hát ugye ezt elég nehéz lett volna kivitelezni. Sajnáltam, hogy nem volt nálam rózsafüzér, viszont pár km-en keresztül szorgalmasan ismételgettem az Ave Maria-t (latinul, mert ugye június 14-én latin záróvizsga). Ahogy közeledtem a 3., utolsó frissítőponthoz, már biztosra vettem, hogy nem lesz gond, meg fogom csinálni. Az, hogy mekkora a különbség 30 és 42 km között, már eddig is tudtam, de a hátralévő távolság ismét ékes bizonyítéka volt annak, hogy erre készülni kell, testben és lélekben. Az utolsó 10 km valahogy lassan telt, próbáltam nem számolgatni, hogy mennyi van még hátra, de nem volt könnyű. Amikor a 40. km-t jelezte a GPS valami leírhatatlan örömöt éreztem… Igen, itt vagyok, megcsináltam, egyszerre hála és elégedettség, az utolsó két kilcsit pedig végi örömmámorban tettem meg.

42.22 km 5:14:38 (avg 7:28 min/km HR 147)

Az örömmámor az egész délutánomat és estémet átjárta, annak ellenére, hogy olyan merev voltam, mint általában egy átlagember 5 óra futás vagy bármilyen sport után. Sportkrém ide vagy oda, vasárnap reggel nem voltam túl vidám, ahogy kivánszorogtam a konyhába reggelit csinálni, még kevésbé, amikor magamra applikáltam a futócuccot. Felmerült bennem, hogy itthon maradok, és inkább alszom egy jót, de aztán csak nekiindultam. Reméltem, hogy a csak a sétával van gond, a futással nem, A harmadikról lejutni a lépcsőn kb. olyan volt, mint Robotzsaru első próbálkozása, aztán amikor már majdnem leértem tűnt fel, hogy a pulzusmérőmet nem vettem fel. Nem volt őszinte a mosolyom, de felmentem, feltettem, és megint lemásztam.

Óra indul, három futólépés, ez nagyon gáz, tuti nem fog menni. De, menni fog. Csak nagyon lassan. Úgyis 135-140 közötti pulzussal akartam menni, e fölé ha akartam volna, se nagyon ment volna, kicsiket léptem, és azt is lassan. Ahogy teltek a km-ek, rájöttem, hogy nem is annyira vészesen lassú a tempó (magyarázom a bizonyítványom), és végül is 3 óra alatt tuti megjárom, úgyhogy jöttem, láttam, győztem.

21,21 km 2:50:20 (avg 8:03min/km HR 137)

Azért pár tanulságot levontam a hétvége tapasztalataiból:

1. A BSZM nem lesz leányálom.

2. 30 km és 42 km között valóban ÓRIÁSI a különbség, a múlt héten (és korábban) két 30-as között szinte semmi bajom sem volt.

3. 2 hét múlva újratábla.

4. A magós vs. peanut butteres Power bar kérdésben képtelen vagyok döntést hozni.

Nem akarom hosszan fejtegetni, milyen érzés egy újabb vizsgaidőszakon túl lenni.... annyira le voltam terhelve közel két hónapig (nem elírás, az első vizsgám november végén volt), hogy pár nappal az utolsó megmérettetés után még mindig lelkiismeret-furdalásom volt, hogy ha végre valami "elvetemült" dolgot csináltam, mint pl. megnéztem egy filmet (Bakancslista) vagy elkezdtem olvasni egy könyvet (Leon Uris: Exodus). A hosszú futásokat sajnos decemberben hanyagolnom kellett, január közepéig rövidebb távokkal, óvatosan tapogatózva próbáltam kicsit visszaszerezni az állóképességemet, amihez egy új cipő mindig kiváló motiváció. A Nike Free 5.0 majd megér egy misét posztot, de most nem erről akarok írni, hanem arról, hogy végre el tudtam menni egy(-két-három) hosszabb futásra.

A terv péntekre 21, szombatra és vasárnapra egyaránt 30 km volt (ezt már vagy 2 hete megterveztem) és már kezdtem örülni, hogy milyen jó kis tavaszias idő lesz, aztán beütött a krach. Nem mintha para lenne hóban futni, csak hát ennyit és ilyen körülmények között még nem futottam, így nem kis izgalommal néztem a hétvége elé, titokban reménykedve azért, hogy csak elkerüli Szolnokot a zord időjárás.

Péntek

Munka után igyekeztem haza, hogy még világosban letudjam a napi etapot. Szerencsére hó még nem volt, és fagypont fölött volt a hőmérséklet, így nem is öltöztem túl, kompressziós zokni-vékonyabb futónadrág és két vékony hosszú felső kombóban indultam neki (plusz sapka-sál-kesztyű). A hátimat nem pakoltam nagyon teli, csak a kedvenc Power bar-omból tettem be egyet (fel szoktam kisebb darabokra vágni a könnyebb fogyaszthatóság kedvéért), és vizet töltöttem a tasiba.

Nem voltak illúzióim, a hosszú kihagyás után eltelt 4 hét edzései alatt láttam, hogy még a tavaly október-novemberi formámtól messze vagyok, így a 150 alatti átlagpulzust céloztam meg, a tempóval mit sem törődve. Sajnos a nyugalmi pulzusom is jóval magasabb most, ami nem csak a kihagyásból adódik, hanem a vizsgák okozta stressz és alváshiány együttes hatásától is. Na és persze a karácsonykor magamra épített pár plusz kiló sem a legjobbkor jött (hiába tettem meg mindent a gonosz bejglik támadása ellen).

Szóval: nekiindultam, lazán, puhán, és lassan... és beszívtam, mert alul öltöztem... hiába sütött a nap, nem számoltam azzal, hogy a szél miatt más lesz a hőérzetem... azért itt jön a rutin: más talán emelt volna a tempón, én viszont tudtam, hogy szombat-vasárnap mi vár még rám, így végig tartva a tervet, szépen lekocogtam a távot. Talán két dolog érdemel említést: 1. az energiaszeletem annyira megdermedt, hogy nem lehetett harapni, 2.  a futógatyám kidörzsölt (kb. mint tavaly a 4x21 első napján). Alleluja.

21,22 km 2:30:38 (avg 7:07 min/km HR 148)

Szombat

Hát, nem volt őszinte a mosoly az arcomon, amikor megláttam reggel a havat... de azért nekiindultam, vagyis nekiindultunk, Móni barátnőm első 30 km-ére készült (a lehető legideálisabb körülmények között, így legközelebb tuti PB-t fog futni). Az intenzív hózápor mellé szél és -2 fok társult, így 3 réteg felsőt és természetesen esődzsekit vettünk mindketten, és nem volt kérdés a téli naci sem. Próbáltunk lájtosan reggelizni 8-kor, ami mint kiderült, nem volt az igazi.... Aztán összepakoltunk az útravalót, a víz mellé izot is vittünk, illetve a Power bar mellé banán és sport szelet is került a hátiba. Indulás előtt csináltunk pár before képet, aztán nekivágtunk.

Az első pár kilcsi még poénnak tűnt, bár a hóeltakarítás nem igazán terjedt ki a bicikliútra... a friss hó ropogott a lábunk alatt, de volt ahol latyakos volt az út, és olyan is akadt, aki már reggelre rendesen eltakarította a portája előtt az utat. Pontosan ez volt furcsa, a felület változó keménysége, emiatt eléggé lassan haladtunk, na és persze arra is ráeszméltünk, hogy a laza reggelit sikerült túlméretezni... Persze nem álltunk meg, hanem próbáltunk óvatosan lépkedni, egyikünk sem akart a sürgősségin kikötni. Kb. 7 km-nél aztán kisebb hóátfúvásokkal találkoztunk, és úgy kellett lépnünk, hogy nem tudtuk, milyen mély is a hó a lábunk alatt. Ezt még durvább rész követte, többszáz méteren keresztül bokáig ért a hó - nem volt eltakarítva. Kb. 500 méter után gyors egyeztetés: menjünk vagy forduljunk vissza? Menjünk, de ha továbbra sem lesz elkotorva, nincs értelme tovább botorkálni. Szerencsére már csak 2-300 méteren volt ilyen necces a helyzet, aztán még mielőtt elértük a következő települést (Rákócziújfalu) már letakarították a havat. 10 km-nél - bár nem volt egyikünk sem éhes - magunkba erőltettünk egy kis energiaszeletet, én meg szembesültem vele, hogy  a víztartályom csövébe totál belefagyott a víz! Pont ez hiányzott... Mindegy, már csak 5 km és fordulunk, gyerünk! Martfűn ismét frissítettünk (szerencse, hogy volt nálunk izo) aztán irány vissza... A városból újra kiérve a most már szembe fújó szél ereje igencsak meglepett minket... Ahogy az arcomnak csapta a hópelyheket, mintha éles pengék vágtak volna az bőrömbe. Jó, hogy volt nálam napszemüveg (világos lencsével, persze). Azon gondolkodtam, hogy normálisak vagyunk-e... Szerintem Móni fejében is ez járhatott, de nem nagyon akartunk energiát fecsérelni a beszélgetésre. A visszaút pszichésen mindig jobbnak tűnik, bár volt egy mélypontom, amikor újra a bokáig érő hóban caplattunk....de azért szép lassan közeledtünk hazafelé, az utolsó két kilométeren pedig már nem zavart, hogy pár ütéssel 150 felett van a pulzusom, alig vártam, hogy otthon legyek egy jó forró bögre teával.

30,15 km 3:48:33 (avg 7:36 min/km HR 145)

Vasárnap

Szombat este még elugrottam pótszilveszterezni: tűsarkú cipő és egy kis disznótoros - ez e két szó szerintem mindent elárul a részletekről. Azért szem előtt tartottam a családi sámán, Marik Balázs intelmeit a regenerálódásról, és 8 óra alvást írtam elő magamnak, úgyhogy 11-kor megpattantam a buliból (azt is sikerül megállnom, hogy igyak egy-két jófajta páleszt, csak egy kis pezsgőt és egy pohár vörösbort gurítottam le).
Ébredés után sajnos csalódnom kellett az időjósokban, bár száraz időt ígértek, szép nagy pelyhekben esett a hó és iszonyat hideg is volt (-10 fok). Eljátszadoztam a gondolattal, hogy otthon maradok, de eközben már kezdtem is pakolni, a vízbe kivételesen tettem sót is és meg is melegítettem indulás előtt a mikróban (nyami!), és most nem izot vittem, hanem jó meleg citromos-mézes-gyömbéres-fahéjas-szegfűszeges teát, kis 1 dl-s üvegekben (egy nem használt futóöv kellékei). Szerencsére a szél nem fújt, és több helyen volt eltakarítva a hó, ezek a részek fel is voltak szórva, úgyhogy csak pár helyen csúszkáltam. Más volt Móni nélkül futni, csak befelé figyeltem, és nem is törődtem a pulzusommal - az előző nap tapasztalatai alapján tudtam, hogy ez a "tojógalamb" tempó nem emeli túl magasra. Arra viszont figyeltem, hogy 2-3 kilométerenként igyak a tasiból, így talán nem fagy bele a víz a csőbe - ez be is jött, bár többször is "jégkásás" lett az állaga... Lakott területeken kívül a  pár cm friss hó nem igazán volt eltakarítva - odafelé legalábbis, ez csak a bokáig érő részen volt gáz, de itt 4 pár lábnyom elég jó kis csapást hagyott, úgyhogy abban próbáltam haladni (ki lehetett az??! :-D) szerencsére a hóesés elállt, és  a nap is kisütött - és ez elég csalóka tud lenni, mert az arcomon rendesen éreztem a hideget (ja, azt nem is mondtam, Koór Béci után nindzsára vettem az öltözetet, és símaszkban indultam el). 15, 20 és 25 km-nél ittam a teából és - mostmár rutinosan - törtem a fagyos Power bar-ból. Az utolsó 4-5 km kicsit szenvedős lett, úgy éreztem, nem tudok nagyobbat lépni, mintha lefagytak volna az izmaim, nem igazán engedelmeskedtek... az utolsó 2 km közben pedig szinte számoltam vissza a perceket, hogy hazaérjek... de aztán ez is meglett.

30,14 km 3:53:33 (avg 7:45 min/km HR 149)

Az időket elnézve - laikusok számára - elég bénának tűnhetek, de azt mondom, ilyen időjárási viszonyok között, a hóban-fagyban-latyakban ez minden szempontból tökéletes téli alapozás volt (úgyhogy itt a tavaly októberi 2x30-asomról egy beszámoló).

Tegnap (tavaly) és ma (idén) is voltam futni kocogni - természetesen, és futás kocogás közben, majd valamivel később, lencseleves falatozás alatt kicsit visszatekintettem az elmúlt évre.

Összesen 2142 km-t futottam (21-42, ez egy tökjó szám, nem?), ami biztosan sokkal jobb, mint a 2012-es teljesítményem, amikor 1200 km körül zárhattam az évet (a dokumentálásban nem jeleskedtem annyira, mint a futócipők koptatásában).

2013-ban az 1000. km-emet június 6-án tettem meg, úgyhogy az év második hat hónapjában sikerült az - akkori - tervemnek megfelelően még ugyanennyit futni, még úgy is, hogy 5 hetet pihenni kényszerültem.

2013-ban kicsit talán kevesebb versenyen voltam, mint előző években. A szezont március közepén, Rómában kezdtem, ahol új maratoni PB-vel teljesítettem a távot: a 2 évvel korábban, Párizsban felállított 4:21:05-es időmet sikerült 4:17:19-re faragni. Sajnos akkor még nem indítottam be a blogom, úgyhogy itt egy kép az akkori sikerről (még szőkén):

A következő verseny az Ultrabalaton volt, utolsó pillanatban kerültem be egy 4 fős váltóba, és 24 órán belül, két részletben 52,57 km-t teljesítettem. A futókarrierem szempontjából hatalmas mérföldkövet jelentett a júniusi kecskeméti OptiVita futógála, ahol hivatalosan is ultrafutóvá avanzsáltam: a 6 órás számban 50 km fölött sikerült teljesítenem (egészen pontosan 51,314 km-t). Augusztusban újabb 6 órás versenyen indultam, a Suhanj!6-on, ahol az "éj leple alatt" sikerült ennél is többet kihoznom magamból, 53,11 km-t. Talán a nyári lendületnek köszönhetően két héttel később újabb maratoni PB-t sikerült abszolválnom Jászberényben, 4:11:01-el (ami 6 perces kilométereket jelent). Idei utolsó versenyem szeptember elején a Nike félmaraton volt, amit egyenruhában kocogtam le.

Ami az edzéseket illeti, azt hiszem, az egyik jelentős előrelépés az volt, amikor májusban 4 nap alatt sikerült 4 félmaratont lefutnom, majd amikor először edzettem 30 kilométert, és persze amikor néhány hónapra rá ezt 2 egymást követő napon is megtettem. Az augusztusi alpesi edzőtáborban új távlatok nyíltak meg előttem, hiszen a korábbi mumus terep- és hegyi futás felé is kitekintettem egy rövid időre.

Szumma szummárum, jó év volt 2013.

És hogy mi vár rám 2014-ben?

Remélem legalább ugyanennyi sérülésmentes km! A márciusi Balaton Szupermaratonig még mintegy két és fél hónapot tudok készülni - remélhetőleg ehhez az időjárás is megfelelően fog asszisztálni. A 2014-es Ultrabalatonon történő részvételemet az ottani eredményem alapján fogom eldönteni, vannak merész és kevésbé merész elképzeléseim.... Emellett biztosan ott leszek a jövő évi jászberényi maratonon és a Suhanj!6-on is, az év második felében pedig szívesen megmérettetném magam egy 12 órás versenyen.

Addig is edzés, edzés és persze regeneráció... és talán egy picivel tudatosabb táplálkozás.

Ezúton is minden kedves futótársamnak boldog új futóévet kívánok! BÚFK!

2013.12.31: 7,51 km 51:30 (avg 6:51 min/ km HR: 50150)

2014.01.01: 7,56 km 53:49 (avg 7:09 min/km HR: 148)

Ezzel a mottóval indultam neki az elmúlt pár napban a futásnak, és sikeresnek ítélem meg a visszatérést. Szépen lassan növelve a távokat ma már 10 km-t futottam. A bejglikkel tényleg csak óvatosan ismerkedtem az ünnepek alatt, és bár nem volt könnyű a családi nagy zabálásoknál moderálni magam, de azért legalább a próbálkozás értékelendő, és persze az is, hogy a kajálás előtt vagy után 2 órával rajtam volt a futócipő.

"Te is meg tudod csinálni!"

Ma kellemes, 12 fokos napsütéses időben lódultam neki a kedvenc pomázi emelkedőimnek. 10 km laza, inkább fartlekes futás, hagytam, hogy a pulzusom felszaladjon néha. Tisztában vagyok vele, hogy 5 hét kihagyás után nem leszek hipp-hopp újra a régi formámban, így nem izgatott a tempó.

(Az 5. parancsolat megszegése foglakoztatott többször is az elmúlt pár napban, amikor tesóm a hónapban eddig futott 300 km-ét elemezte, mindenféle diagramokkal és részletes edzésbeszámolóval).

Meglepő, hogy sokan még mindig nem tudják mi a a DK Team, és a Dagadt Köcsög feliratot vagy a rövidítést a futómezemen nem tudják hova tenni. Ejnye-bejnye. Tessék használni a Google-t!!!

10,39 km 1:13:35 (avg. 7:05 min/km HR 152)