Így futok én

Egyáltalán nem titok, ezek a legfontosabb dolgok az életemben, és így, karácsonykor mindannyiunk számára egy kicsit előtérbe kerülnek. Még ha év közben egyik-másikról el is terelődik a figyelmünk, most igyekszünk jobban odafigyelni rájuk. Most, az ünnepek alatt, lehetőség van ráerősíteni Istennel és a családdal való kapcsolatunkra, és a nagy bejglizabálások után futni menni - kell ennél több?

December közepén egy 8 napos szent ignáci lelkigyakorlaton voltam Dobogókőn, a Manréza-házban. Loyolai Szent Ignác lelkisége nagyon közel áll hozzám, és hogy futás közben is imádkoztam már az ő módszerével, arról már írtam korábban, itt és itt. Ebben a bejegyzésben viszont, egy december 12-i naplóbejegyzésemet olvashatjátok, amikor is számomra váratlanul imádkozás közben "futottam"....

121. zsoltár

 Tekintetem a hegyek felé emelem:

honnan jön segítség számomra?

²A segítség az Úrtól jön,

aki az eget és a földet teremtette.

³Ő nem engedi, hogy botladozzék lábad,

nem alszik az, aki őriz téged.

⁴Lám, nem alszik, nem pihen,

aki őrséget áll Izrael felett.

⁵Az Úr a te oltalmazód,

az Úr védelmez jobbod felől.

⁶Nappal nem éget a nap,

s éjjel nem árt neked a hold.

⁷Az Úr megóv minden bajtól,

ő vigyáz életedre.

⁸Az Úr megőriz jártodban-keltedben,

mostantól fogva mindörökké.

A hegy képe fog meg a zsoltárban. Ahogy elcsendesedem, egy hatalmas hegy van előttem, amire fel kell futnom. Kicsit fáradt vagyok, és nagyon hosszúnak tűnik az út, de a hegytetőn ott áll Jézus, pásztorbot van a kezében, így elindulok. Ahogy elkezdek futni, Szabi és Fefe is ott teremnek mellettem. Együtt futunk, szótlanul, nem kérdezünk egymástól semmit. Jó így. A tűző nap melegétől az árnyékot adó fák védenek, kellemesen hűvös lesz, pedig forróságban indultam. Az út szélén aztán ott van Geri, becsatlakozik hozzánk Vincével egy babakocsiban. Annának ad egy búcsúpuszit, ő gyönyörűen mosolyog, ahogy szokott, a két lány Emma és Klára nagyon vidámak, bohóckodnak, pacsit adnak a futóknak. Picit fentebb, Fefe felesége, Andi vár minket Nonóval és Marcival, ők is ugrálnak, hülyéskednek, ahogy szoktak, nagyon cukik, szaladnak is velünk egy kicsit. Közben Zoli is becsatlakozik, tök viccesen néz ki futócuccban, nem is láttam még így. Föntebb tovább ott van Roni Feri papival és Panni mamival. Egy kisbaba van nála is. Gaben és Bálint is becsatlakozik, „oltják egymást”, de aztán, ahogy futunk tovább, ők is lecsendesednek. Felnézek, és látom, hogy a Szentlélek óvóan tárja szét fölénk a szárnyait, és végig ott repült velünk futás közben. Ahogy felérünk a hegytetőre, a „célhoz”, ott van Natasa és Andi (Spongyabobos zokniban), és ekkor veszem észre, hogy Attila is ott volt velünk, végig velünk futott.

Jézus ott áll, a kezében nem pásztorbot van, hanem egy lándzsa, azzal strázsált. Ő is őrködik felettünk. Megkérdezem tőle:

– Mindig vigyázni fogsz ránk?

Válaszul lemutat körbe a hegyről a gyönyörű tájra, és ezt mondja:

– A Mennyek Országa már most a tiétek.

Tudom, hogy a szeretetre gondol.

5 hét kihagyás után visszatértem! A sérülésem teljesen rendbe jött, és a dobogókői lelkigyakorlatnak is vége (ott mondjuk lehetett volna futni, de elkapott egy elég jó kis takonykór, úgyhogy csak nagy sétákkal tudtam kicsit kárpótolni magam).

Nem hagytam, hogy a visszatérés öröme elterelje a figyelmemet a fokozatosságról, a terv a távok és az intenzitás fokozatos növelése, így ma is csak egy laza 6-7 km-re indultam el Pomázon, a kedvenc emelkedőimen. Furcsa volt újra futócuccba öltözni, főleg a téli verzióba (eltartott egy kis ideig, mire mindent összekészítettem). Laza, 140 alatti pulzussal indultam, a tempót egyáltalán nem figyeltem (jobb is), jó volt újra kocogni, kint lenni, kikapcsolódni, már nagyon várom, a hosszabb futásokat... Az emelkedőkön kicsit felugrott a pulzusom, de azt kell hogy mondjam, összességében sokkal jobban sikerült az edzés, mint azt előzetesen reméltem!

7,46 km, 57:13 (avg 7:40 min/km, HR 143)

Miután bő egy hete nem futottam (csak egyszer 5 km-t kocogtam), tegnap nekimerészkedtem.

2,56 km után jobbnak láttam megállni - de attól még fájt.

Diagnózis: Típusos izomfájdalom - kimerüléses, hypoxiás, ionhiányos, sérülés okozta vagy túledzettség.

Eggyel több okom van, hogy itthon maradjak tanulni :-)

Na szóval, ideje volt bedobni a mély vízbe a hátit, nem csak egy bejáratós-kocogós tizeskére elvinni. Hosszú futást hétköznapra időzíteni a sötét miatt nem igazán lehet már, de kivettem két nap szabit tanulni (öhm), így fél egy körül megpattantam a prófétáktól egy kis felfrissülésre.

A hátimat jól megpakoltam, annak örömére, hogy végre nem csak egy zsebnyi hely állt a rendelkezésemre.

Szép őszi napsütéses idő volt egész nap, némi felhővel, így rövidgatya-kompressziós zokni és hosszú ujjú, fehér felső volt az öltözet, és miután lecsekkoltam, mit írnak az időjósok, az esődzseki itthon maradt.
A terv 140-150 közötti pulzussal 30 km volt, de indulás után mintegy 500 méterrel már éreztem, hogy ez nem biztos, hogy összejön. Úgy felszaladt 147-re a pulzusom, hogy csak ihaj, pedig kb. gyökkettővel haladtam, szóval a tempóból már nem akartam visszavenni, mert nem terveztem a martfűi Lidl-ben tölteni az éjszakát... (na jó, a csokis banán raktárban kihúztam volna nagy duzzogva). Az első 5 km kínszenvedős volt, a pulzusom értékét meg az is befolyásolhatta, hogy

• a hátamon volt 2 kg cucc,
• én is híztam 2 kg-t októberben,
• tegnap vért adtam, ergo kb. 4,5 dl-vel kevesebb vér vesz részt a sejtjeim oxigénellátásában (vagy mifene, rég volt már biológiaórám, és akkor sem nagyon figyeltem).

Kicsit szenvedős indulás után 8-9 km-nél már teljesen jól éreztem magam, próbáltam legalább 150 alatt tartani a pulzusom, és ittam folyamatosan (még mindig Dűne fíling). Megettem egy almát is, szép lassan elérkeztem Martfűre (a vadbarom kutyát szerencsére csak hallottam, és nem láttam), aztán 15-nél fordultam. A visszaúton is figyeltem a pulzusom, és 5 km-enként engedélyeztem magamnak egy-egy negyed energiaszeletet (a könnyebb fogyaszthatóság miatt már négybe vágva vittem magammal). Rákóczifalván átfutni hosszúnak tűnt, de az utolsó 5 km már semmiség a már megtett 25-höz, így ha szép lassan is, de hazaértem.

Jó kis edzés volt.

30,23 km, 3:25:27 (avg 6:48 min/km, HR 148)

Ez a hónap is eltelt, és azt kell mondjam, sikerült a hónap elejei elvárásaimnak maximálisan eleget tenni. Összesen 255,9 km-t futottam.

Hosszú futások és intervall edzések egyaránt voltak, szerencsére az időjárás is kegyes volt eltekintve néhány hideg, szeles naptól. A gondos tervezésnek köszönhetően a suli és az utazgatások mellett is tudtam edzeni. Egy betervezett futást lógtam csak el, illetve a hó végén lett egy kis lazítás, valószínűleg Pécs belvárosában sikerült egy rossz lépés következtében egy picit meghúzni valamit a bal lábamban, de a pár napos  pihentetés megtette hatását.

A novembert Pomázon, egy dimbes-dombos 10 km-el indítottam, tesómhoz csatlakoztam be, neki 125-135 közötti pulzussal volt a mai etap előírva, így én is erre a nagyon lassú kocogásra állítottam be magam, hátamon az elő-névnapi ajándékommal.

(Ezek a  hátizsákok alapvetően a terepfutóknak lettek kitalálva, de minden hosszútávfutónak tökéletes kiegészítő  - kicsit idegenkedtem eddig a Dűne-fíílingtól, de azt kell, hogy mondjam, nagyon jó a cucc. Jól teli lehet pakolni energiaszelettel, proteinszelettel, almával és egyéb nyalánkságokkal, így egy 3-4 órás edzésnél nem kell görcsölni frissítéssel).

10,0 km 1:17:42 (avg 7:49 min/km HR 130)

Imádságra, Istennel való kapcsolatunk ápolására időt találni nem is olyan egyszerű feladat. Összekapcsolni mindezt a futással, furcsa lehet azoknak, akik a sportban csak a szenvedést látják, de ha képesek vagyunk ilyenkor is egyfajta meditatív állapotba kerülni, akkor sok mindent meg lehet tapasztalni - az ignáci szemlélődéssel összekapcsolt  futásaimról korábban írtam itt és itt.

A rózsafüzér, mint imádság egy meditatív jellegű ima. Sokan csak a monotóniát látják benne, ami megkérdőjelezhetetlen, de pontosan az imádságok ismétléséből adódó a monotónia az, ami segít eljutni abba az állapotba, hogy el tudjunk szakadni a földi dolgoktól. Nem csak az 53 eldarált Üdvözlégyről szól, hanem annak időtlenségéről, és arról,hogy Istenre emelve a tekintetünket meg tudjuk-e nyitni a szívünket.

Ma futás közben mondtam el egy rózsafüzért. Nem először már, így tudtam, hogy icipici technikai segítségre lesz szükségem (bevallom, nem tudom fejből rózsafüzér-titkokat), illetve már azt is tudtam, hogy melyik rózsafüzérem az, ami méretben és kialakításban is megfelelő erre a célra.

Elindulni és ráhangolódni, gyorsan és zökkenőmentesen ment. Nem tudom, a külvilág mit észlelt abból, hogy én most csak testben vagyok jelen, többen rám köszöntek... nem is emlékszem, sikerült-e legalább visszaintenem, de persze ez nem is számít. A tér és az idő megszűnt, nem számított, hogy hányadik kilométernél járok, hogy milyen a tempóm, és az sem, hogy mit gondolnak rólam azok, akik látnak vagy hallanak.

Őszintén feltárulkozni és Vele lenni, egészen különleges élmény volt, most is, mint mindig.

4,76 km 30:56.46 (avg 6:30 min/km, HR 140)

A szeptemberi pihenő után ideje volt újra a lovak közé csapni, a hétvégére 2 x 30 km volt beütemezve. Kellenek a hosszú futások és kell a sorozatterhelés is, közeledik a Balaton Szupermaraton, aminek nem lehet készületlenül nekiugrani.

október 5., szombat:

Az indulást ebédidőre terveztem, több ok miatt is: elsősorban azért, mert bár napsütéses volt az idő, a hőmérő higanyszála csak 13-14 fokig kúszott fel, és ennél csak hűvösebb – akarom mondani hidegebb – volt kora reggel és késő délután. A másik ok pedig a Harcosok Étrendje, amibe három tesó pozitív példája után én is belevágtam három hete. Lényegében estig csak „vegetálni” lehet, igen ám, de egy ilyen kaliberű edzésnél azért kell némi extra szénhidrátbevitel is, ezért aszalt gyümit és kandírozott gyömbért vittem magammal és az időjárás miatt nem iso-t, hanem mézes-citromos teát vittem magammal a kulacsomban.

A nap sütött, de nem volt „gatyarohasztó” hőség, a rövidnadrág-kompressziós zokni-hosszú ujjú felső jó kombinációnak tűnt. Indulás után szokás szerint kellett néhány km, hogy belendüljek, a célom a 140 körüli pulzustartomány volt a teljes távon. Ahogy elértem a Rákóczifalva vége táblát, már igazán élveztem a futást. Sokan azt mondják, hogy a futás segít a stresszoldásban, de szerintem ez így nem igaz: inkább a rendszeres futás miatt könnyebb sok futónak kezelni a stresszhelyzeteket. A 15 km-s fordulóig gond nélkül eljutottam, egyedül 13 km környékén aggódtam egy picit, ahol már korábban volt egy kis „nézeteltérésem” egy bazi nagy házőrző kutyával – szerencsére most nem jött a kerítés közelébe sem.

Túl lenni a felén és hazafelé futni, ilyenkor mindig rövidebbnek tűnik a táv, de a 15 km akkor is 15 km. Figyeltem a frissítésre és ahogy szoktam, figyeltem, hogy fejben is friss maradjak. Sokan unalmasnak találják a futást, szerintem egyszerűen van, aki nem tud ennyi időt önmagával eltölteni. Én külön szerencsés vagyok, mert tudom, hogy ilyenkor sem vagyok egyedül. Talán a 17. km-nél villant be az a kép, amiről az egyik osztálytársam, Ági beszélt: Jézus az elveszett báránnyal a kezébn. Sokat gondolok erre a példabeszédre mostanában (Lk 15, 1-7), és most is jó gondolatban elidőzni rajta, észre sem veszem, és egyre közelebb vagyok már Szolnokhoz. Tartalékoltam a frissítőkből, így most nem járok úgy, mint legutóbb, nem kell beszaladnom Rákóczifalván egy kisboltba, hogy feltöltsem a szénhidrát-raktárakat. A kulacsomba azért engedek egy kis vizet, a hátralévő 5 km nagyon hosszúnak tűnik, kicsit fel is ugrik a pulzusom, mert szinte észrevétlenül gyorsítok, szeretnék már a forró zuhany alatt állni... Próbálok ellenállni, a kísértésnek, hogy folyamatosan a GPS-t nézzem, nehezen, de sikerül, és pont a ház előtt csippan a 30. km. Nem érzem magam kimerültnek, jó kis futás volt.

30,02 km 3:15:42 (avg 6:32 min/km, HR: 145 bpm)

október 6., vasárnap:

Sikerült az átlagosnál jóval többet aludnom, este 9-kor kidőltem ugyanis. Futás után kicsit merev voltam, de szerencsére elmúlt, és izomlázam se lett, úgyhogy teljesen pozitívan indultam neki a vasárnapi etapnak. Az időjárás az előző napihoz hasonlóan alakult, nem mertem rövidujjúban elindulni, így megint egy hosszú ujjú felsőt választok, és egy ¾-es futógatyát. A LunarGlide-ot pihentetem egy kicsit, és a vékonyabb talpú, könnyebb Flyknitet veszem fel (természetesen törekszem a színek harmóniájára is).

A tea tegnap nagyon nagy ötlet volt, így ma is azt töltök a kulacsomba, és aszalt gyümi helyett egy fél peanut butter-es PowerBart teszek a zsebembe, úgy gondolom ez a Harcosok Étrendjébe ilyen edzésintenzitás mellett bele kell, hogy férjen (ezeket a szeleteket kényelmesebb kezelni, mint az aszalt gyümölcsöt, főleg, mert be vannak csomagolva. És mivel  nemrég kaptam egy 30-as dobozzal, amit nem szeretnék kihajítani az ablakon).

Az első pár kilcsi megint nyögvenyelős, de a napsütés és a jó idő hamar átlendít a kezdeti nehézségeken és tényleg olyan hipp-hopp ott vagyok, hogy az ugatós kutya miatt kell paráznom… de megint semmi, így a 15 km megint kipipálva, lehet fordulni.

A pulzusom végig alacsonyabb, mint előző nap, bár a tempóm hasonló, egyáltalán nem nehéz 140-en tartani, nem is kell figyelnem. Szomjasabb vagyok, a kulacsomat 20 km-nél töltöm meg vízzel, és ekkor már kezdek kicsit fáradt lenni, szerencsére elhiszem magamnak, hogy már nincs sok hátra, és ez egészen 25-ig így is van, de akkor aztán mintha csak vánszorognék. A tempóm még most is 6:30 körüli, de a pulzusom 170 felett (nem is tudom, mióta lehet így), lassítok egy picit, szépen vissza is áll 140-re. Hű, de sok ez a hátralévő néhány km. Próbálok nem nézni a GPS-re, csak akkor, amikor jelzi az újabb km leteltét, bevallom, nem könnyű, ilyen hosszúnak már rég éreztem az utolsó három km-t. Persze eszembe sincs megállni, mert akkor még később érnék haza, becsülettel kocogok. Kicsit talán fáradtabban érek haza, mint szombaton, de ugyanolyan vidáman. Otthon kapásból lenyomok 6 deci folyadékot, lehet, ezért nem volt erőm a végére, legközelebb jobban figyelek a folyadékpótlásra.

30.13 km 3:17:29 (avg 6:33 min/km, HR: 143 bpm)

Igyekszem még 2-3 hosszút futni a hónapban, és novemberben cél a 3x30 km legalább ilyen eredményekkel. Összességében elégedett vagyok, ha sikerül a felkészülést ilyen ütemben folytatni, szerintem nem lesz gond a BSZM szintidőn belüli teljesítésével.

Meglepetés, hogy hirtelen ezzel a két futással az októberi DK liga élére ugrottam, persze tudom, hogy sokáig nem leszek ott, de akkor is! Már csak ezért is megérte!

A hónapban nem sokat posztoltam, nem véletlenül: lazára vettem, sokat pihentem és igyekeztem kicsit a regenerálódásra koncentrálni. A hónap elején a Nike félmaraton nagyon jól sikerült (egyenruhában), összességében elégedett vagyok.

Összesen 12-szer futottam (csak!!), ebből 108 km jött össze, volt egy teljes hétnyi leállásom és két 4 napos szünet is, amit nem teljesen így terveztem, de a szeptember egyúttal az iskolakezdést is jelenti, és az előző félév vége óta szinte el is felejtettem, hogy mennyire meg kell tervezni a Szolnok-Budapest-Pécs utazások mellett a futásokat.

Októberben nem versenyzem, lemondtam a NATO futást és a Budapest maratont is kihagyom, nem akarom túlságosan leterhelni magam a havi 2 pécsi hétvége mellett, inkább az edzésekre koncentrálok, jöhetnek az őszi hosszú futások és a nyáron elhanyagolt intervall edzések.

Feszülten indult napom, sok apró, pici dolog összejött, ráadásul baromira enyhén másnapos is voltam, két egymást követő éjjel is iszogattam (nagyon diszkréten próbálom kifejezni magam), úgyhogy nem sok kedvem volt futni indulni, főleg, hogy alvásból is a negatív rekordomat döntögetem az elmúlt napokban. Valahogy mégis nekiindultam ebédidőben egy tizesnek.

Bár úgy terveztem, hogy laza tempót diktálok, elvitt a lendület az első kilométeren, és a pulzusmérő pántom sem akart ma működni (remélhetőleg csak elállítottam), így aztán nem is igazán figyeltem a részidőket, élvezetből futottam, próbáltam fejben kikapcsolni, és kicsit kiszakadni a mindennapok megszokott ritmusából. Azt mondják, a futás kiváló stresszoldó: van ami elől el lehet futni, de a saját gondolataim elől sosincs menekvés... már meg sem próbálom lehagyni, mert mindig utolér, de jó ez így, mert visz ez is előre, hajtjuk egymást nap int nap.

10 km 58:14 (avg 5:49 min/km)

(1 órán belül lenyomtam, ami nem is rossz az első bekezdésben foglaltak tükrében)

Egy hét szünetet tartottam.

Félreértés ne essék, nem voltam sem fáradt, sem sérült, és nem is untam meg a futást, egyszerűen csak ezeket és a túledzést szeretném elkerülni és próbálok ésszerűen edzeni. Már jóideje így is volt betervezve, a Nike félmaraton utánra, hiszen hosszú volt a nyár, és önmagamhoz képest tényleg sokat edzettem, és persze volt egypár versenyem is.

Mondhatnám azt, hogy hű, így-meg-úgy hiányzott a futás, de ez nem lenne igaz. Sőt. Az alapkoncepció az volt, hogy úszni fogok lejárni, de sajnos ez az ötlet meghiúsult, sajnos az uszoda az évi karbantartás miatt zárva van. Akkor legyen tenisz! Ez sem jött össze. Így azt kell, hogy mondjam, egy hétig SEMMIT nem sportoltam. Csak ettem (fel is szedtem másfél kilót). Meg aludtam (az éjszakai bagoly este 9-kor aludni tért több alkalommal is). Feltöltődtem. Pihentem.Olvastam. Kaptam kinesio tape-et. Nem vettem fel magassarkút, ellenben előszedtem az MBT-met.

Az előszobában néha sajnálkozva vetettem egy-egy pillantást a futócipőimre, mintha megcsalt szeretőim lennének…. De tudtam, úgyis visszatérek hozzájuk. Kicsit furcsa volt ez a visszatérés. Felvettem a futócuccom, és egy idegen nézett rám a tükörből. Elszoktam egy hét alatt az érzéstől. Aztán a lépcsőházban már valami bizsergett, és amikor elindultam… mintha visszataláltam volna az elveszett önmagamhoz, öröm és eufória. 5 km volt a terv, laza, 140 alatti pulzussal, nem is néztem a részidőket, persze olyan volt, mintha csak vonszolnám magam, vitt volna a lendület előre, de nem engedtem.... mert tudatosan, ésszel, örömmel szeretek edzeni.

.(itt még új állapotban a két kis drága, jelenlegi állapotukat inkább nem teszem közzé)

5:41 km 36:07 (avg 6:41 min/km, HR:139)